20. fejezet

Sziasztok!

Nos, elérkeztünk az utolsó fejezethez, szóval megkérlek benneteket, hogy fent a kis zenelejátszón indítsátok el a Slipknot-Snuff-ját. Jó szórakozást kívánok!^^

 A fogadó. Az egyetlen menedék számomra, hol hajlékot lelek, még most is. Fáradt, vértől csillogó bőrömet szeretném végre lemosni a meleg zuhany alatt. Elmarad a nagy üdvrivalgás és a poharak vidám koccanása. Nincsenek hahotázó férfiak, kik az alkoholtól riogató szagot árasztanak. Csak a vér nyomasztó illata száll az egész városban, és a harctól lebénult, vagy csak egyszerűen elfáradt emberek masíroznak a kihalt utcákon. A fogadó maga sem a régi már. Még a kocsmáros is, ki szintúgy küzdött, a túlélőket lakóhellyel támogatja, de semmi boldogság nincs az arcán. Csak bágyadtan fogadja a megszállni kívánó lakókat a véres harc után. Csak nekem és Dereknek ereszt el egy röpke mosolyt, majd visszanéz, hogy kipipálhassa a neveket. Hirtelen kíváncsiskodva odatoppanok elé, és így szólok:

 - Melissaról nem tud semmit? Tudja! Az a kis tizenkét év körüli lány.

 - Az előbb jött be egyedül. A kilences szobában van – mondja halkan.

 Egyedül. Ezek szerint Melissa szülei is elhunytak a csatában. Teljesen ledermedve állok a pult előtt, majd hatalmas léptekben az előbb hallott szoba felé veszem az irányt. Megállok az ajtó előtt, majd egy sóhajtást követően benyitok.

 - Szia – lépek be halkan.

 A lány az ágyon ül, és régi fényképeket nézeget. Csak a nyíló ajtó hangjára kapja fel a fejét.

 - Sajnálom – ülök le mellé, ahogyan meglátom az egyik képet, hogy vidáman mosolyog kisebb korában az anyja ölében – Sírj csak! – szólok kedvesen.

 Melissa lágyan belehajtja fejét az ölembe, és zokogni kezd. Óvatosan simogatom kis fejét, miközben csitítgatom.

 - Nem lesz semmi baj! – suttogom, pedig legbelül tudom, hogy mit érez.

 Nem rég én is így éreztem. Olyan volt, mintha a saját életemet veszettem volna el.

 - Hogy tehették ezt? Megölték a családomat! – hangja szaggatott a sírás miatt.

 - Figyelj! – tolom távolabb magamtól – Leszek én az anyukád.

 Melissa egy pillanatra abbahagyja a zokogást, majd megszeppentve belenéz a szemembe:

 - Tényleg?

 - Igen – bólintok, és megint megölelem.

 Ez az utolsó, amit meg kell tennem a városért. Vissza kell hoznom a boldogságot. Melissara a gyakorlás alatt is szinte lányomként tekintettem.

 Hirtelen kopogtatást hallunk, majd mikor odakapjuk a fejünket, Derek lép be az ajtón.

 - Hallottam, hogy miről beszélgettek – mondja halkan – Melissa! Elfogadsz apádnak?

 A lány egy apróbb mosolyra húzza a száját, nekem viszont egy könnycsepp gördül le az arcomról. Derek talán még sosem viselkedett ilyen férfiasan, még a harc közben sem. Mégis van benne szeretet.

 Derek lassan leül mellénk, és mind a kislány karjába borulunk. Együtt kezdünk el zokogni, mert tudjuk, egy új élet kezdődik számunkra.

 Én, Angel Glass büszkén elmondhatom magamról, hogy tizenhat évesen megmentettem egy világot, miután elvesztettem a szüleimet és a barátaimat, majd befogadtam egy gyermeket. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg kellett tennem. Szeretem Melissat, még ha sosem lesz igazi lányom, de úgy fogom nevelni. Tudom, hogy Derek sem azért tette meg ezt, mert Jason meghalt, és jobb akar nála lenni. Bebizonyította, hogy van szíve. De hát ki más küzdött még rajta kívül ennyire bátran és ennyire büszkén?

 A világunkat teljesen megváltoztatni nem tudom, de az biztos, hogy egy új élet kezdődik mindenki számára. Még mindig a vallásé lesz a főszerep! Még mindig téged, mint Istenünket szeretünk a legjobban! Köszönjük azt, hogy segítettél küzdeni, harcolni a gonosz ellen, és bocsásd meg, ha egy pillanatra is ellened fordultunk! Köszönjük, ezt a harmadik esélyt, amit adtál nekünk! Ígérem, én biztosan élni fogok vele, és nem hagyom, hogy bárki is ellenálljon neked! Örökké hálás leszek minden jóért, amit tőled kaptam, még ha ehhez sok mást el is kellett venned tőlem. Ámen!

VÉGE

19. fejezet

Sziasztok!

Létrehoztam facebookon a blogjaimnak egy csoportot... Aki akar csatlakozik, aki nem, az nem. Jó szórakozást az utolsó előtti részhez! Miharu's Blogs

 „Tudnál élni egy olyan világban, ahol a vallásé a főszerep, és bármikor az életedre törhetnek? Pedig fogsz!”

 Ez jár a fejemben, miközben a hajnali sötétségben fekszem az ágyban, a takaró alatt. Hiszen régen, mikor még éltem, nem volt semmi gondom. A halál gondolata, egy darabig eszünkbe sem jutott. Éltünk, félelem nélkül éltünk, majd mikor egy autósbalesetben elhunytam, az egész addigi emlékeim egy pillanat alatt forogtak le a szemem előtt, és még ma is emlékszem mindenre. Ahogyan ott megszülettem, vagy ahogyan itt éltem tovább. Tizenhat évvel ez előtt kerültem ide. Akkor valahogy minden más volt, mint addig. Az élet fontossága, és a halál gondolata mindannyiunk szemében megnőtt, és Isten valahogy egy sokkal fontosabb személy/lény lett számunkra. Szinte még most is elképzelhetetlennek és hihetetlennek tartom, hogy vannak kivételes emberek is, akiknek ez a második életlehetőség nem számít, és azon vannak, hogy megszüntessék a vallás fontosságát. Talán mi vittük túlzásba? Vagy ők nem bírják elfogadni, hogy hálásnak KELL lennünk? Szerintem mind a kettő. De nehéz most tisztán látni. Oly sok minden történt, oly sok mindenre kell gondolnom, hogy ez valahogy mindig a háttérbe szorult.

 Gondolatokkal megtelt fejemet az ablakra szegezem, és lassan, mintha valami irányítana, odasétálok. Az üvegen át kitekintve, egyből a nagy fehérség tűnik fel. Egész éjjel esett a hó, és most minden hófehéren, és fagyosan áll. Fagyosan. A szívem egy hatalmasat dobban, és ijedten gondolok a boszorkányokra, kik erejüket akarták használni, kik a vizet akarták irányítani. Tekintetemmel rémülten és izgatottan emberi alakokat keresek, és sajnos meg is látok nagy hatalmas csapatot a távolban.

 - Az aktivisták! – kiáltok kétségbeesetten, mikor is Jasonnek rémülten kipattan a szeme, és mint a villám, mellém rohan.

 - Te jó ég! Itt az idő, Angie – fogja meg a vállam, és néz mélyen rémült szemembe.

 Teljesen lefagytam, és még levegőt venni is alig merek. Egy pillanatra még feltekintek az égre. Szerencsére telihold van, ám a jég, és a sok hó még jobban erősíti, az így is villámgyors szívdobogásom. Sebesen rohanok le az emeletről, miközben hangosan kiabálok:

 - Az aktivisták! Mindenki ébredjen! Itt vannak! Támadnak! Siessünk!

 Derek az első, aki felkapja a fejét a szavaimra, és vérfarkas képében ugrik ki az ajtón. Szélsebesen rohan lefelé, hangosan morogva. A többiek is, kik a szobák lakói voltak magukról megfeledkezve törnek ki az ajtón, és vágtáznak lefelé.

 Kabátomat gyorsan felkapom, és a fegyvertárba rohanok, hol Jason már rég kardokat és puskákat osztogat. Egyből felfigyelek a kis Melissara, akinek látom a szemében a kétségbeesést. Ő nem tud bánni a kezében lévő puskával. Ő ezt nem gyakorolta, így segítőkészen odalépek mellé, és még utoljára megmutatom neki, hogyan működik. Hálásan a szemembe néz, és a puskát vigyázva, szorongatva rohan ki a város elé, hol már a fegyveres őrök várják a lakókat. Mikor megszerzem kedvenc katanámat, én is kifutok a tárból, és egyenesen Melissa mellé lépek. Az egyre közelebbről látható aktivisták mikor megpillantanak minket, egyből üvöltve felénk kezdenek rohanni, mi meg végig sem gondolva bármiféle stratégiát, loholunk feléjük. Ellenségeink nagy része tankkal tart hozzánk, vagy egyéb nagy katonai járművekkel. Lövöldözés zaja hangzik fel, és ahogyan sikítva rohanok az aktivisták felé, egyre több embernek látom, ahogyan fejét veszti, vagy a szívében egy golyó miatt a földön holtan rogy össze. Szerencsénkre már régebb óta rajtunk volt a védőfelszerelés, a sisakot pedig a fegyvertárban felhelyeztük magunkra. 

 Előttem egy férfi szúrja le az egyik a városunk lakóját, így cserébe gondolkodás nélkül a hátába vágok, majd egy erős rúgással messzebbre lököm. Bár nem bírom a vért, már-már megnyugvás számomra minden ember, kit sikerül a földre terítenem. Szinte érzem magam mögött az egyik aktivista lihegését, ki puskával próbál a fejembe lőni, ám én egy gyors mozdulattal fellököm katanámmal a fegyver csövét, majd félbevágom a férfit a derekánál. Mielőtt még holtan kétfelé hullana előttem, véletlenül meghúzza a ravaszt, és a golyó egyenesen az égbe repül. Most egy pillanatra szabad vagyok, így aggódva körbenézek, tekintetemmel ismerős arcokat keresve. Hirtelen meglátom Beet, ahogyan üvöltve próbál szabadulni az egyik lakos fojtó karjai közül, ám az mind csak erősebben szorítja vékony kis nyakát. Ijedten rohanok oda, hangos „Nem!”-et kiáltva, ám már késő. A férfi, mondván, hogy a lány ellenség, még egy utolsót szorít rajta, Bee pedig tehetetlenül kihullik a két erős kéz közül. A lány már halott. Egy könnycsepp csordul ki a szememből, és még egyszer megsimogatom az elhunyt ismerősöm puha, babaarcát. Tudom, hogy ellenség, de egykoron mi is azok voltunk. Ebben a pillanatban, szinte sajnálat tölti meg a szívem a halott aktivisták iránt, hiszen a nagy részük nem tehet arról, hogy most itt van, és ellenünk harcol. Ám a szomorúságom felváltja a düh, mikor arra gondolok, hogy ez is az ő hibájuk, és csak még haragosabban küzdök tovább. Egyre több nyakat fosztok meg fejétől, és egyre több ellenséges hullán tiprok át, mit sem törődve a vérrel, és az arcomat rettenetesen csípő hideggel. A mészárlás közepette nagy, fehér pelyhekben hullani kezd a hó, belepve a halotti testeket. Egyre többen fekszenek körülöttem, és akik álnak, azok kitartóan, ám kivörösödött arccal harcolnak. Bizonyára már mind fáradtak. Hangom elmenni készül, együtt az erőmmel, és a kitartásommal. Legszívesebben kiállnék, és öngyilkos módon hagynám, ahogyan az épp előttem álló férfi szíven lőjön, és holtan omoljak össze, de mégsem teszem, inkább egy bukfenccel mellette termek, és katanámmal kiverem kezéből a fegyvert, majd lefejezem. A kitartás és az akaraterő győz.

 Lassacskán fogyatkozni kezdünk, ám mikor körülnézek, megnyugodva látom, hogy az emberek között még ott küzd Derek és Jason is. Mikor előre pillantok, egyből feltűnik egy magányosan álló, nagy autó. Kíváncsian odarohanok, kikerülve minden harcost és akadályt. A hó szinte teljesen belepte a nagy járgányt. Óvatosan betekintek a fehérre festett ablakon, és abban a pillanatban sikítva ugrom vissza. Mr. Craw vicsorog rám, majd erősen kirúgja az ajtót, én pedig szinte teljesen kétségbeesetten és rémülten rohanni kezdek.

 - Na, ne fuss picim! Hiszen van fegyvered! Nem mersz kiállni ellenem? Na, gyere Jason! Mutasd meg, hogy kell ezt! – kiáltja el magát szívtelenül nevetve, mire az említett személy egyből felkapja a fejét, és szinte teljesen ledermed, mire egy ellenség, kihasználva az alkalmat, a puskával belelő Jason lábába, mire egyből észbe kap, és szíven találja őt.

 - Mi akarsz? – kiáltja remegő hanggal.

 - Kíváncsi vagyok, hogy hogyan küzd a fiam. A kocsiból néztelek! Nagyon jól harcolsz, már majdnem büszke vagyok rád – vigyorog, egy pisztolyt forgatva a kezében.

 Nem merem lefejezni, pedig itt lenne az alkalom. Túlságosan riogató, és szinte rémálomszerű ez az egész helyzet. Torkomban dobog a szívem, és csak Jason reakciójára tudok számítani. Itt gyengültem el. Innentől nem tudom folytatni a harcot.

 - Már tényleg, majdnem büszke vagyok rád, de hogy a saját apád ellen ezt tedd? Jaj, drágám! Nagyot csalódtam benned – tettet hangjával szomorúságot, ám direkt cinikusan mondja.

 Jason remegő kezével felemeli a puskáját, de nem mer lőni. Látom, ahogyan a célpontot próbálja eltalálni, de nem bírja meghúzni a ravaszt. Nem ölné meg a saját apját, így inkább én ugrom oda kardommal, ám ekkor Mr. Craw leszorítja Jasont, és a fejéhez nyomja a pisztolyát, úgy, mint annak idején a szüleimhez.

 - Tudod mi lesz, ha megpróbálsz megölni! – vigyorog gonoszul, és ezért én inkább le is dobom a kardom.

 Ha én nem is teszek semmit, Mr. Craw mögött valaki mégis lő, ő pedig tehetetlenül elengedi Jasont, ám még halála előtti utolsó pillanatában meghúzza a ravaszt, és a golyó egyenesen Jason mellkasába fúródik. Rémülten sikítok egyet, és gyorsan odarohanok a barátomhoz.

 - Te jó ég! Istenem, Istenem! Jól vagy? Mondj valamit! – térdelek le mellé és ölembe veszem rémült fejét.

 - Angie! – szól, és kezével az arcomhoz nyúl, én pedig azonnal megfogom azt remegő tenyeremmel, és odasimítom, ahova ő szeretné – Kérlek, ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni!

 - Én sem tudtalak megvédeni! Kérlek, ne halj meg! Maradj velem! Szükségem van rád! – kiabálok, szinte hisztérikus állapotban, ám szememet egy könnycsepp sem hagyja még el.

 - Sajnálom Angie – suttog egyre elhalóbb hangon – Szeretlek.

 Ezzel a szóval tekintete egészen a most nem látható csillagokba vész el.

- Én is szeretlek.

 Keze lehull arcomról úgy, mint két sárga szeméből az élet. Lassan, egy finom mozdulattal lehunyom őket, majd elfátyolosodik az én tekintetem is, és zokogni kezdek.

 Mellettem a kihalt város néhány lakója harcol még, és szinte látom, hogy ezt a csatát, még ha kevesen is vagyunk, de megnyertük. Csak Jason halála jár a fejembe, és még az ujjongó polgárok sem tudják feldobni a kedvem. Most jött el a pillanat, hogy leteszem Jason élettelen fejét a vértől vöröslő hóba, és hagyom, hogy a ráhulló pelyhek, elfedjék azt. Az ujjongás hamar abbamarad, mikor mindenki rájön, hogy hányan, és kik haltak meg, majd síri csend borul a csatatérre. Egy finom csókot lehelek Jason homlokára, majd lassan felállok, megtörlöm könnyektől vöröslő szemeim, és a fáradt polgárokra tekintek.

 - Emberek! – kiáltom el magam – Nyertünk! És ezzel a harccal, egy új korszak vár reánk! Most lehet, hogy hosszú, hosszú ideig gyászolunk majd, de utána minden jobb lesz!

 - Meola! – kiáltanak a lakók bágyadtan.

 - Igen, Meola – suttogom magamba, majd szomorúan lesütöm tekintetem.

 Mindig Jason mondott beszédet a városnak, de ő már nem fog, és ez után többet már nem találkozunk. Hisz nincs még egy esély az életre. Ez volt számára az utolsó, de sajnos nem élhetett vele. Gondolok egyet, és kardommal üvöltve levágom Mr. Craw fejét, majd leszúrom a fegyvert a földbe, és a fejet is ráhelyezem. Ezután indulok, el, egészen messze a csatatértől. A többiek is velem tartanak. Még egy utolsót hátrapillantok, és utána már végleg elmegyek onnan, attól a szörnyű helytől…

18. fejezet

 Jason sárga szemébe nézve fekszem az ágyban, és élvezem a takaró melegét e hűvös éjszakán. Nem szólunk egymáshoz, csak próbáljuk kitalálni a másik gondolatát. Mindketten mosolygunk, majd a vigyor a számról egy pillanat alatt lehull, és kedvem komollyá változik.

 - Mi lesz ezután? – kérdezem még mindig Jason szemeit pásztázva.

 - Hogyhogy mi lesz? – komolyodik el ő is – Minden megy tovább, ahogyan régen.

 - Az már nem lehet – sóhajtok.

 - Jó, jó. Tudom, hogy már nem lesz meg az a régi iskola, és az emberek többsége is meghal majd, de mi majd felépítünk mindent újra! – bíztat.

 - Nem – mondom szomorúan.

 - Miért nem?

 - Lesznek még lázadók, ha nem változik valami. Muszáj lesz majd a vallást kevésbé erőltetni, különben mindent elölről el kell szenvednünk.

 - Igazad van – bólint.

 - És ha jobban belegondolsz, semmi sem lesz már a régi…

 A hangom elcsuklik, és újabb sírógörcs kerülget, de már nem akarok gyengélkedni. A háborúban több százan meghalhatnak, én meg két ember miatt sírnék, és azért, amit eddig átéltem. Nem lehetek ilyen önző, mikor tudom, hogy Jason-nek sokkal nehezebb.

 - Sírj csak! – bólint kedvesen Jason, mert látja rajtam a feszültséget, és a nyugtalanságot.

 Ekkor egy pillanatra elengedem magam, de csak egy könnycseppet hagyok végiggurulni az arcomon, és a párnára csöppenni. Azt mondják egy könnycsepp, és jön a többi. De nálam egy is elég volt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Már így is túl sokat engedtem kifolyni a szememből.

 - Sírjunk együtt? – mosolyog Jason.

 - Én már nem szeretnék – rázom a fejem.

 - Én nem is tudok – mondja, és lassan, finoman átkarol.

 Mélyen beszívom az illatát, és egy picit megnyugszom. Mindig bátorságot ad, hogyha megölel, hogyha érezhetem védelmező karjait magamon. Most a hajamat kezdi el lassan simogatni, én pedig lehunyom a szemem. Lassan lélegzem, hallgatom Jason szívének dobogását. Gyorsan és erősen ver, érzem, hogy ő is nyugtalan. Mindketten érezzük a háború súlyát a vállunkra nehezedni.

 Az éjszaka csöndje lassan hangos szélviharba téved át, és a hangos süvítések, szinte teljesen elnyelik minden sóhajtásom. Azt érzem, hogy csak Jason véd meg mindentől. A széltől, a rémálmoktól és a háborútól. Az ölelő karok, és a szél monoton zúgása lassan elaltat, egy boldog, békés álomba. Már rég láttam ilyet, úgyhogy most csak erre koncentrálok, és sosem akarok többé felkelni…

Díj

Nos, köszönöm szépen a díjat, Egy nem hétköznapi lány naplója, és azt köszönöm a legjobban, hogy csak engem jelöltél meg.c: Nagyon jól esett!

Szabályok:
 - Írj magadról 11 dolgot!
 - Válaszolj 11 kérdésre!
 - Írj 11 kérdést!
 - Küldd tovább!

11 dolog rólam:
1. Én minden blgomra írok 11 dolgot magamról díjaknál, úgyhogy kezdek kifogyni az ötletekből.x)
2. Imádok enni!*-*
3. Egész' jó tanuló vagyok, attól függetlenül, hogy itthon csak az írásbeliket szoktam megcsinálni.
4. Ha valakivel beszélgetek, kénytelen vagyok elkapni sokszor a tekintetem. Nem tudok hosszú ideig szemkontaktust tartani.:D
5. Megyek Linkin Park koncertre, ami a legnagyobb álmom!*-* (hoppá, ez nem is igazán velem kapcsolatos...:D)
6. Van a bal felkaromon egy négyzet alakú ér. ._.
7. Szeretek olvasni. (ez manapság érdekességnek számít)
8. Imádom az animeket!*-*
9. Csak azokat a screamelős melatokat szeretem, amiknek dallamuk is van. A full hörgést még én sem bírom.
10. Amikor írok, külön mappám van zenéknek hozzá.:D
11. Rengeteg blogot írok egyszerre, ezért sok a szünet néhánynál, az olvasottság rovására.:c

Válaszaim:
Mióta blogolsz?
Blogolni nem olyan rég, kb két éve kezdtem, de írni már kilenc éves korom óta folyamatosan írok.
Szeretsz barátkozni?
Szeretek, és nagyjából tudok is.:D Vannak olyan emberek, akikhez képtelen vagyok alkalmazkodni, de úgy összességében szeretek, és témáim is mindig vannak.:,D
Ki a legjobb barátod?
Nyurmi.c:
Hogy képzeled el a tökéletes osztályt?
Úgy, mint amilyen a 8.b a Rózsában. Összetartóak, befogadóak, közvetlenek, sokszínűek, tökéletesek!^^
Mit tennél, ha életed nagy szerelme bevallaná, hogy totálisan beléd van zúgva?
Mike Shinoda?:D Hát szerintem elájulnék.XD
De amúgy komolyra fordítva a szót, én még csak egyszer voltam szerelmes, ami már tudtommal elmúlt, szóval erre nem tudok válaszolni.c:
Mit szoktál csinálni szabadidődben?
Írok, zenét hallgatok, írok, eszem, írok, eszem, zenét hallgatok, és írok!c:
Hogyan reagálnál, ha észrevennéd, hogy a blogod statisztikája 2 nap alatt az 5-szörösére növekedett?
Nagyon boldog és hálás lennék!^^
Kedvenc színész és színésznő?
Nincs... De tényleg. Nekem szinte mindenből van kedvencem, de erre sosem tudok válaszolni.
Milyen filmeket láttál a nyáron? 
Hú, nagyon sokat!:D Szupercella, 22 lövés, Hóbortos szerelem, Az ismeretlen férfi, Oldboy, és több nem is jut eszembe.><
Mi volt életed legnehezebb döntése?
Talán az, hogy jó lesz e nekem egyáltalán az iskolaváltás...Nem bántam meg.c:
Ha döntened kellene, hogy élsz-e vagy meghalsz, akkor hogyan döntenél? De azt figyelembe kell venned, hogy ha tovább élsz, akkor a szüleid nélkül, ha meghalsz, akkor pedig az összes szerettedet hátrahagyod! (kivéve persze a szüleidet) Kérlek, indokold, hogy miért választanád az egyiket és miért nem választanád a másikat!
Egyértelműen meghalnék inkább. Egyszer amúgy is minden szerettem meghal, talán összefutunk egy új világban. De szülők nélkül én nem tudnék élni... Iszonyú ragaszkodótípus vagyok.

Kérdéseim:
~Miért kezdtél el írni, vagy hogy jött ez neked?
~Kedvenc íród? Miért?
~Melyik volt életed legszebb napja?
~Csatolj egy képet ehhez a szóhoz: üvegkastély!
~Volt már olyan kívánságod, ami teljesült? Ha igen, mi?
~Miket hallgatsz íráshoz, ha hallgatsz hozzá zenét?

Jelölt(j)e(i)m:
Tudom, hogy unsz már, de egyszerűen nem nagyon olvasok más blogokat...XD Liber Precum // Imák Könyve

17. fejezet

Így utólag visszaolvasva, elég gyerekes egy történet...:D Na sebaj, remélem, azért van, akinek tetszik!^^

 Később kelek reggel, mint az utóbbi időben, és ismét feltűnik Jason hiánya, de most egy kicsit sem csodálkozom. Már rég elkezdődhetett a gyakorlás, mivel az ablakból kinézve egy árva lelket sem látni. Hirtelen úgy döntök, hogy ma később megyek edzeni, és előtte meglátogatom az alkoholista – feltehetőleg - lázadót. Felhúzom a két bakancsom, és lerohanok a képcsőn. Amint kilépek az ajtón, a fagyos szél erősen megcsapja az arcom, így jobban összehúzom magamon hosszú, fekete kabátomat. A kórház nem messze van a fogadótól. Sötét ablakait redőnyök takarják el, falai nincsenek túl jó állapotban. Amint belépek, minden dolgozó szeme rám szegeződik, és kedvesen mosolyognak. A recepcióshoz lépek, és így szólok:

 - Tegnap behoztak egy férfit, aki kicsit ittas állapotban volt. Bemehetek hozzá?

 - Természetesen – bólint a nő – Tizennegyedik kórterem. Kérem azért óvatosan beszélgessen vele!

 - Nem ígérek semmit – válaszolom komolyan, és sarkon fordulva, máris a szoba irányába lépkedek.

 A kórháznak csak egy emelete van, így egész hamar megtalálom a szobát. Mély levegőt veszek, és határozottan betoppantok az ajtón.

 - Kopogni ki fog?

 A férfi kissé furcsán néz rám, és mikor meglát, egyből felkiált:

 - Azt a rohadt élet! Hiszen te vagy az a kibaszott harcos lány!

 Már tápászkodna fel, de szerencsére rá van kötve az ágyra, így az erőteljes felülő mozdulatának hála, hatalmasat csapódik vissza a hátára, mikor a rögzítés visszahúzza. A hangjából, és az arckifejezéséből ítélve, most sincs teljesen normális állapotban.

 - Ne sokkolja magát, az nem tesz jót! – ülök le mellé nyugodt hanggal a kis székre.

 - Mit akarsz te tőlem? – kérdezi idegesen.

 - Csak beszélgetni.

 - De én nem akarok veled beszélgetni! Hagyjál békén!

 - Maga egy lázadó? – vágok a közepébe.

 - Közöd? – röhög.

 - Mi baja van magának velünk? Nem számít a város jövője? – kérdezem, de szinte tudom, hogy ő egy beépített lázadó.

 - Ha rajtatok múlik, inkább elköltözöm! – válaszol egészen okosan. Erre a kijelentésére el kell gondolkozzak egy pillanatra, hogy mit feleljek.

 - Hát csak tessék! – mondom mosolyogva. Erre már nem tud mit mondani, így végleg megbizonyosodom arról, hogy ő is egy a gyilkosok közül.

 - Hagyjál már békén! Nincs pénzem hozzá, meg amúgy is… Semmi közöd hozzá! – kiált dühtől csillogó szemekkel, miközben szájából alkohol szag árad.

 Nem szólok semmit, csak elégedetten felállok, és kisétálok a szobából. Újból a recepcióshoz lépek, és így szólok:

 - A férfi egy beépített lázadó! Valamit tegyenek ellene, mert nagy veszélyt jelent a városra.

 - Sajnos, ez nem rajtunk múlik. Bűncselekmény lenne, ha megölnénk.

 - Akkor sikerüljön félre egy műtét, vagy bánom is én, de nem maradhat élve! Idefigyeljen! Egy háborúra készülünk, ami azt jelenti, hogy több embert kinyírunk. Ő is egy a sok közül, kénytelenek vagyunk vele is végezni – csapok a pultra.

 - Ezt ne nekem mondja! Inkább szóljon a főorvos úrnak erről! – kéri a nő ijedten.

 - Szóljon maga! Hát nem igaz, hogy nem tud ennyit megtenni a városért! – kiabálok idegesen.

 Csak most szembesülök vele, hogy ez a férfi, valóban nagy veszélyt jelentett a számunkra. Így tényleg bármelyik pillanatban jöhetnek a lázadók.

 - Igaza van, elnézést! – kap a telefonhoz, én meg zaklatottan elhagyom a kórházat, és nagy léptekben haladok a gyakorlóterem felé.

 Jason épp javában magyaráz az egyik kardot szorongató embernek.

 - Beszélnünk kell! – lépek oda mellé.

 - Ne most – hangzik az egyszerű, és szürke hangú válasz.

 - Fontos!

 - Várjál már két percet! – üvölt rám, majd visszafordul a meghökkent férfihez.

 Ijedten hátrálok egy lépést, majd elfog a sírógörcs. Jason, még sosem kiabált velem.

 - Jason! Beszélünk! Most! – kiabálok idegesen, majd megragadom a karját, és arrébb hurcolom.

 - Mit akarsz? – néz mérgesen a szemembe.

 - Az az alkoholista férfi, egy lázadó! – kiáltok.

 - Jó, ezt már mondtad.

 - De ma beszélgettem vele.

 - Akkor ezért jöttél ilyen későn?

 - Ezért – bólintok.

 - Mi van most vele? – kérdezi némi gondolkodás után.

 - Remélhetőleg már meghalt… - sóhajtok.

 - Ez igen! – bólint mosolyogva. Úgy tűnik, most némiképp elismer, és egy pillanatra elszállt a haragja.

 - De az még nem jelent semmit. Sokat tudott rólunk, és ezt valamilyen formában átadhatta a vezetőknek.

 - Azért csak reménykedjünk. De ha ő volt a nagy beépített ember, akkor minek lövöldözött olyan feltűnően?

 - Az alkohol csodákra képes – vonom meg a vállam – Amikor bent voltam nála, akkor is ittas állapotban volt.

 - Na, szép kis kórház. Nem nagyon működik az elvonó – vigyorog – De most menjünk edzeni!

 Bólintok, és a fegyvertárhoz sétálok. Kiválasztom a számomra legszimpatikusabb kardot, és megkezdem a gyakorlást. Nagyon remélem, hogy nem ér váratlan meglepetés.

16. fejezet

 Kialudtan ébredek, és mikor nyújtózkodva felülök az ágyon, akkor veszem észre, hogy Jason nem fekszik itt mellettem. Ijedten rohanok a szobából, és tekintetemmel a fiút keresem. Szerencsére nem veszett nyoma, ugyanis az egyik asztalnál ülve kávézik.

 - Te jó ég Jason! Halálra rémítettél! – ülök le elé.

 - Ilyen ijesztő lennék? – mosolyog rám kedvesen.

 - Hát egy zombi vagy, persze hogy ijesztően nézel ki! – nevetek, közben mind a ketten tudjuk, hogy ez cseppet sem igaz.

 - Kérsz egy kávét?

 - Inkább valamit ennék – fogom a hasam.

 - Így jár az, aki nem eszik napok óta! – vigyorog, majd odasétál a pulthoz.

 Mosolyogva bámulom, s közben azon morfondírozok, hogyan bírtam ki ilyen sokáig étel nélkül.

 - Mindjárt hozzák! – ül le elém Jason.

 - Mit kértél?

 - Virslit.

 - De én vegetáriánus vagyok! – nevetek.

 - De hát az erdőben is olyan jó ízűen megetted a húst! – csodálkozik Jason.

 - Mivel más kaja nem volt… - rázom a fejem.

 A pincér kedvesen mosolyogva hozza ki a tányért, a benne szépen elrendezett reggelimmel. Már tényleg sok éve tervezem, hogy vega leszek, de megsajnálom Jasont, és úgy döntök, lerombolom a tervem, és megeszem a virslit.

 - Ez gyors volt húsom! – cukkol Jason – De most menjünk, mert a nép reánk vár!

 - Rendben, Lord Jason – bólintok mosolyogva. Végre ismét felszabadultan érzem magam, még ha csak egy pillanatig is.

 Ahogyan a terembe érünk, már mindenki javában gyakorol, így mi is beállunk közéjük. Én rögtön a lőfegyverekhez lépek, mivel azokkal még nem gyakoroltam. Ki is választok egy puskát, majd a mozgó célpontokhoz megyek. Szinte véletlenszerűen kell lőni, mert rendkívül nehéz betájolni a jobbra-balra húzódó műanyagbábúkat, de azért célzok. Óvatosan meghúzom a ravaszt, és abban a pillanatban hangos puffanással eltalálja az egyiknek a fejét. Büszkén elmosolyodom, majd körbenézek, hogy kinek tudnék segíteni. Hirtelen hangos sikítozásra leszek figyelmes, és abban a pillanatban a hang irányába fordulok. Egy férfi lövöldözik össze-vissza, oda sem figyelve, miközben a többiek próbálnak minél gyorsabban elbújni. A férfi kicsit érthetetlenül így üvölt, miközben a puskát ide-oda rángatja:

 - Ezt nektek, Harcosok! Loccsanjon széjjel az a kibaszott agyatok!

 A férfi láthatóan ivott mielőtt ide bejött. Ijedten sikítok én is, és a puskámhoz kapok, már majdnem lövök, mikor azt látom, hogy Derek ráugrik a férfira, aki abban a pillanatban röhögve elterül a földön, és a pisztollyal rácsap Derek fejére, mire ő kikapja a férfi kezéből a fegyvert, és visszaüt.

 - Engem maga ne ütögessen, öreg! – kiált diadalmasan, az ember pedig motyogva elterül.

 - Jól vagy, Derek? – rohanok oda aggódva.

 - Miért, nem látszik? – kérdezi vissza nem éppen kedvesen – Szerintem vigyétek el rehabilitációra ezt az alakot, mielőtt nagyobb kárt tenne.

 - Várj! Előbb ki kéne derítenünk, mi baja! – mondom neki.

 - Nem Angel, Dereknek igaza van – lép mellém Jason – Ez a férfi feltehetően beteg.

 - Biztos nem oktalanul üvöltötte pont a Harcosok nevet! – rázom a fejem – Lehet, hogy egy beépített lázadó!

 - Az mégis hogy lehetséges, Angie? – kérdezi Jason – Akkor valószínűleg a legkevesebb figyelmet vonta volna magára.

 - Sokat ivott az öreg, és kész – legyint Derek, majd hátat fordítva elmegy gyakorolni.

 Nekem valami akkor sem stimmel. Ilyet azért nem csinál minden alkoholista. De az is lehet, hogy én lettem paranoiás, és tényleg csak egy egyszerű piás. A férfira nézek, majd a két emberre, akik felé jönnek, majd megfogják, és elviszik valahova. Megrázom a fejem, és sietve odafutok hozzájuk.

 - Várjanak! – kiáltok, mire hátrafordulnak – Hová viszik?

 - A kórházba – vonják meg a vállukat.

 - Kérem, zárják el a többiektől, és nagyon figyeljenek rá!

 - Nem rajtunk múlik – mondja az egyik.

 - Akkor mondják az orvosoknak! – kérem – És majd meg fogjuk látogatni!

 Bólintanak, majd elhurcolják a motyogó férfit az épületből. Sóhajtok, majd kedvtelenül visszafordulok, hogy tovább tudjak edzeni.

 Sötétedik. A gyakorlóteremből a gyermekes családok már hazamentek, de mi kitartóan gyakorlunk. Látszólag mindenki fáradt, de fel kell készülnünk mindenre. Fiatalabbak közül, egyedül Melissa maradt, és a varázspálcájával mozgatja a vizet. A vízkígyók nagyon látványosan tekeregnek a levegőben, majd Melissa az egyik bábuhoz csapja őket erejével, mire az meglendül.

 - Nagyon ügyes vagy! – mosolygok rá.

 Ő nem válaszol, csak továbblengeti a pálcáját.

 - Nem vagy álmos? – kérdezem.

 - De – felel egyszerűen.

 - Menj nyugodtan aludni! – mondom.

 - Örülj inkább, hogy hülyét csinálok magamból – néz rám mérgesen.

 - Azt hittem már hiszel nekünk! – csodálkozom.

 - Hinni, mi? – vonja fel a szemöldökét – Ezt az egészet nem Isten, hanem a ti népszerűségetek miatt csináljátok, nem?

 - Ezt meg ki mondta?

 - Nekem nem kell mondani, látom én!

 - Vagy csak te is sokat ittál – kezdem én is elveszíteni a türelmem.

 - Az a férfi cselekedett jól! – kiált.

 - Az a férfi, feltehetően az egyik aktivista! – mondom idegesen, pedig titokban akartam tartani.

 - Honnan tudod?

 - Érzem – sóhajtok.

 - Fantasztikus – emeli fel a kezeit idegesen – Inkább megyek aludni. Jó éjszakát!

 - Neked is – motyogom halkan, de ő ezt már nem hallja, mert mérgesen elsomfordál.

 Lassan az egész terem kiürül, és már csak ketten maradunk Jasonnel. Odasétálok hozzá.

 - Mi miért vagyunk itt? – kérdezem gondterhelt arccal, leülve a mellette lévő padra.

 - Na, vajon miért? – vigyorog, majd mikor meglátja az arckifejezésem, egyből más hangulatban kérdezi – Ezt hogy érted?

 - Miért jó nekünk ez a sok stressz? Csak azért edzünk ilyen keményen, hogy népszerűek legyünk, és példaképpé váljunk? – folytatom, majd leül mellém.

 - Mondd, Angie! – néz a szemembe – Te ezért vagy itt?

 A kérdés egy pillanat alatt felzaklat, és idegesen lesütöm tekintetem.

 - Már magam sem tudom. Meg vagyok zavarodva.

 Jason lágyan megölel, és ezt súgja a fülembe:

 - Ne legyél! Te vagy a legrendesebb és legönzetlenebb lány a világon! – simogatja a hátam kedvesen.

 Jól esik, ahogyan ezt csinálja, de egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és halkan ezt suttogom:

 - Sajnálom, hogy nem tudlak szeretni.

 Ebben a pillanatban elszégyellem magam, Jason pedig szomorú arccal elenged.

 - Ne is törődj vele! – sóhajt – Menjünk aludni!

 Lassan felkászálódok, és Jasont követve megyek az utcán. Hátra sem néz, csak egyenesen előre menetel a fogadó felé. A nyakába ugranék, és mondanám, hogy sajnálom, de e helyett csak bánatosan lépkedek utána. A fogadó szobájába érve sem szólunk egymáshoz. Ő lassan lefekszik az ágyba, én meg mellé dőlök. Elfordul tőlem, és ma este nem a simogatására alszom el, hanem arra, hogy a bűnbánat szinte átrágja szívemet, és a fájdalom lesz rajtam úrrá. Ez visz álmaimba, és még ott sem hagy nyugodni.

15. fejezet

Sziasztok!

Végre itthon vagyok, folytatom a napi részek feltöltését!

 Esteledik. A hold már egyre feljebb szökik az égen, de mi még mindig kitartóan edzünk a nagy háborúra. Tagadhatatlanul, de egyre jobban bánok a karddal, és ugyan ez elmondható a többi lakosról is. Ha valakinek segítségre van szüksége, vagy én, vagy Jason egyből ugrik, hogy megmutassa a helyes technikát. Bár Dereket megkértem, hogy próbáljon meg segíteni a vérfarkasoknak, ő makacsul csak a saját dolgára figyel, és meg sem próbál tanácsot adni senkinek. Nagyszerű segítség mondhatom. A kislány, azaz mint később kiderült Melissa, rendkívül ügyesen bánik az erejével, és a vizet szinte úgy irányítja, mintha a sajátja, már-már a része lenne.

 - Lassan le kéne pihennünk – lépek oda Jason-höz, aki éppen egy puskával próbál meg célozni.

 - Nem túl korai még? – fordul felém, miután meghúzta a ravaszt. A golyó eltalálja a célt, és majdnem középébe fúródik – A fenébe! – kiált, és újratölti a fegyvert.

 - Ügyes vagy! – bólintok elismerően – Szerintem a többiek is fáradnak már…

 Jason egy újabbat lő, és a golyó már tényleg középen találja el a céltáblát.

 - És mi lesz, ha harcolunk? Akik elfáradnak, ledőlnek majd a csatamezőn szundikálni? – néz rám dühtől csillogó szemekkel.

 - Nem, dehogy is! De szinte egész nap hajtottuk őket!

 - Kevés! – kiált, letéve a fegyvert – Kevés! Mi van akkor, ha holnap jönnek?

 - Azért vannak itt egy páran, akik képesek holnap is küzdeni! – mutatok körbe idegesen – Amúgy meg mi a franc bajod van?

 - Semmi! Ugyan, semmi! – emeli fel a két kezét – Szimplán csak az, hogy nem sokára az apám ellen kell küzdenem! Aki egy gyilkos, és képes lenne itt mindenkivel végezni! Még a saját fiával is!

 Most nem dőlök össze, csak kihúzott háttal így szólok:

 - Többet ezt ne halljam!

 Döbbenten néz rám, és látom az arcán, hogy nagyon meglepődött, így folytatom:

 - Napokig szenvedtem, mert megölette az én szüleimet, majd kiderül, hogy ez a mindenre elszánt férfi, a legjobb barátom apja! Aztán még voltam olyan jó fej, és miattad is aggódtam! De most már elegem van, a folytonos aggodalmaskodásért! Megfogadtam, hogy többé nem török meg! Harcolni fogok, még az életem árán is! És tudod, kikkel harcolok? Nem csak az aktivistákkal, hanem a lelki fájdalmaimmal is!

 Jason lesüti a szemét, majd újra rám néz.

 - Sajnálom – nyögi ki végül.

 - Én sajnálom. Tudom, hogy mennyire nehéz neked – mondom lágyabb hangon.

 - Tudom, hogy tudod.

 - Mindenki figyeljen ide! – kiabál Jason, megszakítva a megható pillanatunkat – Nagyon jól gyakoroltatok, de most mehettek aludni! Holnap reggel ugyanitt!

 Elmosolyodok, majd kedvesen Jason szemébe nézek.

 - Köszönöm szépen a segítséget! – lép mellénk a polgármester, finoman meghajolva.

 - Ugyan már! Ez nem segítség volt, hanem kötelesség! – bólint Jason.

 - Az hogy nézett volna ki, ha idejövünk, és közöljük a harcot, majd, mint akik jól végezték dolgukat, eloldalgunk? – nevetek.

 - Attól még köszönöm – mosolyog a férfi, és így folytatja: - Éjszakára ingyen bemehettek a Meola fogadóba. Nem túl drága, és híres a hely, de attól még el lehet ott kényelmesen férni.

 - Köszönjük! – biccentünk.

 A Meola fogadó egy igen egyszerű kis épület. Egy régi kocsmához tudnám hasonlítani. Amikor belépünk, minden szem ránk szegeződik, és az emberek sugdolózni kezdenek. Furcsán nézünk egymásra, majd engedelmesen sorba állunk. Derek nem zavartatja magát, és hangosan kijelenti:

 - Basszus, ezek mit bámulnak? Ekkora bunkóságot!

 Idegesen ránézek, mire rögtön csöndbe marad. Akik előttünk vannak a sorban, most félrelépnek, így előreengedve minket.

 - Á! Jó estét, Harcosok! Üdvözöljük önöket a fogadónkban! Miben segíthetünk?

 Harcosok. Már ezt a nevet is ránk aggatták a városban, és bár nem annyira tetszik, attól tartok egy könnyen nem fogunk tőle megszabadulni.

 - A polgármester azt mondta, hogy itt aludhatunk – mondja Jason.

 - Természetesen! De sajnos csak két szabad szobánk van.

 - Én egyedül alszom! – kiáltja egyből Derek – Nyugi, legalább együtt töltheted az éjszakát a nagy szerelmeddel! – böki oldalba Jasont.

 - Derek! – kiáltok rá.

 - Aludnál velem? – fordul felém félénken Jason.

 Én csak bólintok. Természetesen aludnék vele. Sőt! Szeretnék minél több időt eltölteni vele, hátha történne valami.

 A lépcső, amely a szobák felé vezet, már eléggé töredezett, és rendkívül rozoga állapotban van. Néhány repedést át kell rajta lépni, de legalább van hol aludnunk.

 - Jó éjt Derek! – köszönök neki, ő meg biccent, és besomfordál a szobájába.

 Jason a mienk előtt előre enged, én meg mosolyogva lépek át a küszöbön. A falak kissé penészesek, és a sarkakban is van néhol egy-egy pókháló. Egy francia ágy van a szoba közepén, mellette két éjjeli szekrénnyel, rajtuk pedig lámpával. Nem egy szállodai lakosztály, de még mindig barátságosabb, mint a katonai épület szobája. Fáradttan dőlök le az egyik oldalra, mellém pedig Jason vetődik. Ő szinte egy pillanat alatt lehunyja szemét, és elnyomja az álom, de én nem tudok aludni. Egy darabig az arcát figyelem, és meg kell állapítanom, hogy rendkívül aranyos, mikor alszik. Az arcvonásai kifinomulnak, és rendezetlen fekete haja finoman hull rá a párnára. Hirtelen kinyitja sárga szemeit, és mosolyogva rám néz.

 - Éreztem, hogy figyelsz – mondja.

 - Bocsánat, csak nem tudtam aludni.

 - Semmi gond. De holnap nagyon álmos leszel!

 - Igazad van. Jó éjszakát! – hunyom le a szemem, és hamarabb sikerül elaludnom, mint ahogy számítottam rá.