17. fejezet

Így utólag visszaolvasva, elég gyerekes egy történet...:D Na sebaj, remélem, azért van, akinek tetszik!^^

 Később kelek reggel, mint az utóbbi időben, és ismét feltűnik Jason hiánya, de most egy kicsit sem csodálkozom. Már rég elkezdődhetett a gyakorlás, mivel az ablakból kinézve egy árva lelket sem látni. Hirtelen úgy döntök, hogy ma később megyek edzeni, és előtte meglátogatom az alkoholista – feltehetőleg - lázadót. Felhúzom a két bakancsom, és lerohanok a képcsőn. Amint kilépek az ajtón, a fagyos szél erősen megcsapja az arcom, így jobban összehúzom magamon hosszú, fekete kabátomat. A kórház nem messze van a fogadótól. Sötét ablakait redőnyök takarják el, falai nincsenek túl jó állapotban. Amint belépek, minden dolgozó szeme rám szegeződik, és kedvesen mosolyognak. A recepcióshoz lépek, és így szólok:

 - Tegnap behoztak egy férfit, aki kicsit ittas állapotban volt. Bemehetek hozzá?

 - Természetesen – bólint a nő – Tizennegyedik kórterem. Kérem azért óvatosan beszélgessen vele!

 - Nem ígérek semmit – válaszolom komolyan, és sarkon fordulva, máris a szoba irányába lépkedek.

 A kórháznak csak egy emelete van, így egész hamar megtalálom a szobát. Mély levegőt veszek, és határozottan betoppantok az ajtón.

 - Kopogni ki fog?

 A férfi kissé furcsán néz rám, és mikor meglát, egyből felkiált:

 - Azt a rohadt élet! Hiszen te vagy az a kibaszott harcos lány!

 Már tápászkodna fel, de szerencsére rá van kötve az ágyra, így az erőteljes felülő mozdulatának hála, hatalmasat csapódik vissza a hátára, mikor a rögzítés visszahúzza. A hangjából, és az arckifejezéséből ítélve, most sincs teljesen normális állapotban.

 - Ne sokkolja magát, az nem tesz jót! – ülök le mellé nyugodt hanggal a kis székre.

 - Mit akarsz te tőlem? – kérdezi idegesen.

 - Csak beszélgetni.

 - De én nem akarok veled beszélgetni! Hagyjál békén!

 - Maga egy lázadó? – vágok a közepébe.

 - Közöd? – röhög.

 - Mi baja van magának velünk? Nem számít a város jövője? – kérdezem, de szinte tudom, hogy ő egy beépített lázadó.

 - Ha rajtatok múlik, inkább elköltözöm! – válaszol egészen okosan. Erre a kijelentésére el kell gondolkozzak egy pillanatra, hogy mit feleljek.

 - Hát csak tessék! – mondom mosolyogva. Erre már nem tud mit mondani, így végleg megbizonyosodom arról, hogy ő is egy a gyilkosok közül.

 - Hagyjál már békén! Nincs pénzem hozzá, meg amúgy is… Semmi közöd hozzá! – kiált dühtől csillogó szemekkel, miközben szájából alkohol szag árad.

 Nem szólok semmit, csak elégedetten felállok, és kisétálok a szobából. Újból a recepcióshoz lépek, és így szólok:

 - A férfi egy beépített lázadó! Valamit tegyenek ellene, mert nagy veszélyt jelent a városra.

 - Sajnos, ez nem rajtunk múlik. Bűncselekmény lenne, ha megölnénk.

 - Akkor sikerüljön félre egy műtét, vagy bánom is én, de nem maradhat élve! Idefigyeljen! Egy háborúra készülünk, ami azt jelenti, hogy több embert kinyírunk. Ő is egy a sok közül, kénytelenek vagyunk vele is végezni – csapok a pultra.

 - Ezt ne nekem mondja! Inkább szóljon a főorvos úrnak erről! – kéri a nő ijedten.

 - Szóljon maga! Hát nem igaz, hogy nem tud ennyit megtenni a városért! – kiabálok idegesen.

 Csak most szembesülök vele, hogy ez a férfi, valóban nagy veszélyt jelentett a számunkra. Így tényleg bármelyik pillanatban jöhetnek a lázadók.

 - Igaza van, elnézést! – kap a telefonhoz, én meg zaklatottan elhagyom a kórházat, és nagy léptekben haladok a gyakorlóterem felé.

 Jason épp javában magyaráz az egyik kardot szorongató embernek.

 - Beszélnünk kell! – lépek oda mellé.

 - Ne most – hangzik az egyszerű, és szürke hangú válasz.

 - Fontos!

 - Várjál már két percet! – üvölt rám, majd visszafordul a meghökkent férfihez.

 Ijedten hátrálok egy lépést, majd elfog a sírógörcs. Jason, még sosem kiabált velem.

 - Jason! Beszélünk! Most! – kiabálok idegesen, majd megragadom a karját, és arrébb hurcolom.

 - Mit akarsz? – néz mérgesen a szemembe.

 - Az az alkoholista férfi, egy lázadó! – kiáltok.

 - Jó, ezt már mondtad.

 - De ma beszélgettem vele.

 - Akkor ezért jöttél ilyen későn?

 - Ezért – bólintok.

 - Mi van most vele? – kérdezi némi gondolkodás után.

 - Remélhetőleg már meghalt… - sóhajtok.

 - Ez igen! – bólint mosolyogva. Úgy tűnik, most némiképp elismer, és egy pillanatra elszállt a haragja.

 - De az még nem jelent semmit. Sokat tudott rólunk, és ezt valamilyen formában átadhatta a vezetőknek.

 - Azért csak reménykedjünk. De ha ő volt a nagy beépített ember, akkor minek lövöldözött olyan feltűnően?

 - Az alkohol csodákra képes – vonom meg a vállam – Amikor bent voltam nála, akkor is ittas állapotban volt.

 - Na, szép kis kórház. Nem nagyon működik az elvonó – vigyorog – De most menjünk edzeni!

 Bólintok, és a fegyvertárhoz sétálok. Kiválasztom a számomra legszimpatikusabb kardot, és megkezdem a gyakorlást. Nagyon remélem, hogy nem ér váratlan meglepetés.