2014. szeptember 21., vasárnap

20. fejezet

Sziasztok!
Nos, elérkeztünk az utolsó fejezethez, szóval megkérlek benneteket, hogy fent a kis zenelejátszón indítsátok el a Slipknot-Snuff-ját. Jó szórakozást kívánok!^^

 A fogadó. Az egyetlen menedék számomra, hol hajlékot lelek, még most is. Fáradt, vértől csillogó bőrömet szeretném végre lemosni a meleg zuhany alatt. Elmarad a nagy üdvrivalgás és a poharak vidám koccanása. Nincsenek hahotázó férfiak, kik az alkoholtól riogató szagot árasztanak. Csak a vér nyomasztó illata száll az egész városban, és a harctól lebénult, vagy csak egyszerűen elfáradt emberek masíroznak a kihalt utcákon. A fogadó maga sem a régi már. Még a kocsmáros is, ki szintúgy küzdött, a túlélőket lakóhellyel támogatja, de semmi boldogság nincs az arcán. Csak bágyadtan fogadja a megszállni kívánó lakókat a véres harc után. Csak nekem és Dereknek ereszt el egy röpke mosolyt, majd visszanéz, hogy kipipálhassa a neveket. Hirtelen kíváncsiskodva odatoppanok elé, és így szólok:
 - Melissaról nem tud semmit? Tudja! Az a kis tizenkét év körüli lány.
 - Az előbb jött be egyedül. A kilences szobában van – mondja halkan.
 Egyedül. Ezek szerint Melissa szülei is elhunytak a csatában. Teljesen ledermedve állok a pult előtt, majd hatalmas léptekben az előbb hallott szoba felé veszem az irányt. Megállok az ajtó előtt, majd egy sóhajtást követően benyitok.
 - Szia – lépek be halkan.
 A lány az ágyon ül, és régi fényképeket nézeget. Csak a nyíló ajtó hangjára kapja fel a fejét.
 - Sajnálom – ülök le mellé, ahogyan meglátom az egyik képet, hogy vidáman mosolyog kisebb korában az anyja ölében – Sírj csak! – szólok kedvesen.
 Melissa lágyan belehajtja fejét az ölembe, és zokogni kezd. Óvatosan simogatom kis fejét, miközben csitítgatom.
 - Nem lesz semmi baj! – suttogom, pedig legbelül tudom, hogy mit érez.
 Nem rég én is így éreztem. Olyan volt, mintha a saját életemet veszettem volna el.
 - Hogy tehették ezt? Megölték a családomat! – hangja szaggatott a sírás miatt.
 - Figyelj! – tolom távolabb magamtól – Leszek én az anyukád.
 Melissa egy pillanatra abbahagyja a zokogást, majd megszeppentve belenéz a szemembe:
 - Tényleg?
 - Igen – bólintok, és megint megölelem.
 Ez az utolsó, amit meg kell tennem a városért. Vissza kell hoznom a boldogságot. Melissara a gyakorlás alatt is szinte lányomként tekintettem.
 Hirtelen kopogtatást hallunk, majd mikor odakapjuk a fejünket, Derek lép be az ajtón.
 - Hallottam, hogy miről beszélgettek – mondja halkan – Melissa! Elfogadsz apádnak?
 A lány egy apróbb mosolyra húzza a száját, nekem viszont egy könnycsepp gördül le az arcomról. Derek talán még sosem viselkedett ilyen férfiasan, még a harc közben sem. Mégis van benne szeretet.
 Derek lassan leül mellénk, és mind a kislány karjába borulunk. Együtt kezdünk el zokogni, mert tudjuk, egy új élet kezdődik számunkra.
 Én, Angel Glass büszkén elmondhatom magamról, hogy tizenhat évesen megmentettem egy világot, miután elvesztettem a szüleimet és a barátaimat, majd befogadtam egy gyermeket. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg kellett tennem. Szeretem Melissat, még ha sosem lesz igazi lányom, de úgy fogom nevelni. Tudom, hogy Derek sem azért tette meg ezt, mert Jason meghalt, és jobb akar nála lenni. Bebizonyította, hogy van szíve. De hát ki más küzdött még rajta kívül ennyire bátran és ennyire büszkén?
 A világunkat teljesen megváltoztatni nem tudom, de az biztos, hogy egy új élet kezdődik mindenki számára. Még mindig a vallásé lesz a főszerep! Még mindig téged, mint Istenünket szeretünk a legjobban! Köszönjük azt, hogy segítettél küzdeni, harcolni a gonosz ellen, és bocsásd meg, ha egy pillanatra is ellened fordultunk! Köszönjük, ezt a harmadik esélyt, amit adtál nekünk! Ígérem, én biztosan élni fogok vele, és nem hagyom, hogy bárki is ellenálljon neked! Örökké hálás leszek minden jóért, amit tőled kaptam, még ha ehhez sok mást el is kellett venned tőlem. Ámen!

VÉGE

1 megjegyzés:

  1. A kedvenc blogomnak jár egy díj :-) http://shadesofourlife.blogspot.hu/2015/05/dij-vagyis-dij-elinditasa.html

    VálaszTörlés