Jason sárga szemébe nézve fekszem az ágyban, és élvezem a takaró melegét e hűvös éjszakán. Nem szólunk egymáshoz, csak próbáljuk kitalálni a másik gondolatát. Mindketten mosolygunk, majd a vigyor a számról egy pillanat alatt lehull, és kedvem komollyá változik.
- Mi lesz ezután? – kérdezem még mindig Jason szemeit pásztázva.
- Hogyhogy mi lesz? – komolyodik el ő is – Minden megy tovább, ahogyan régen.
- Az már nem lehet – sóhajtok.
- Jó, jó. Tudom, hogy már nem lesz meg az a régi iskola, és az emberek többsége is meghal majd, de mi majd felépítünk mindent újra! – bíztat.
- Nem – mondom szomorúan.
- Miért nem?
- Lesznek még lázadók, ha nem változik valami. Muszáj lesz majd a vallást kevésbé erőltetni, különben mindent elölről el kell szenvednünk.
- Igazad van – bólint.
- És ha jobban belegondolsz, semmi sem lesz már a régi…
A hangom elcsuklik, és újabb sírógörcs kerülget, de már nem akarok gyengélkedni. A háborúban több százan meghalhatnak, én meg két ember miatt sírnék, és azért, amit eddig átéltem. Nem lehetek ilyen önző, mikor tudom, hogy Jason-nek sokkal nehezebb.
- Sírj csak! – bólint kedvesen Jason, mert látja rajtam a feszültséget, és a nyugtalanságot.
Ekkor egy pillanatra elengedem magam, de csak egy könnycseppet hagyok végiggurulni az arcomon, és a párnára csöppenni. Azt mondják egy könnycsepp, és jön a többi. De nálam egy is elég volt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Már így is túl sokat engedtem kifolyni a szememből.
- Sírjunk együtt? – mosolyog Jason.
- Én már nem szeretnék – rázom a fejem.
- Én nem is tudok – mondja, és lassan, finoman átkarol.
Mélyen beszívom az illatát, és egy picit megnyugszom. Mindig bátorságot ad, hogyha megölel, hogyha érezhetem védelmező karjait magamon. Most a hajamat kezdi el lassan simogatni, én pedig lehunyom a szemem. Lassan lélegzem, hallgatom Jason szívének dobogását. Gyorsan és erősen ver, érzem, hogy ő is nyugtalan. Mindketten érezzük a háború súlyát a vállunkra nehezedni.
Az éjszaka csöndje lassan hangos szélviharba téved át, és a hangos süvítések, szinte teljesen elnyelik minden sóhajtásom. Azt érzem, hogy csak Jason véd meg mindentől. A széltől, a rémálmoktól és a háborútól. Az ölelő karok, és a szél monoton zúgása lassan elaltat, egy boldog, békés álomba. Már rég láttam ilyet, úgyhogy most csak erre koncentrálok, és sosem akarok többé felkelni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése