10. fejezet

Sziasztok!

Mivel elérkeztünk mind a tizedik, fejezethez, mind a történet közepéhez, valami különleges ünneplős résszel kéne jönnöm, de ez sajnos nem olyan... Sőt, talán még rövidebb is, mint az eddigi részek. Ez egy egyszerű fejezet. Mi is volt az értelme akkor ennek a kezdeti monológnak? Nem sok minden, csak az, hogy nagyon köszönöm nektek, hogy ilyen lelkes olvasóim vagytok!<3

 Most csak észak felé menetelünk, Jason, Derek és én. Még magunk sem tudjuk, hogy hogyan csináljuk, hogy mit mondjunk, csak némán lépkedünk egymás mellet, magunkban erősen gondolkodva. Körbenézek. Az erdőben nagyszerű a levegő, mint mindig, de valahogy most még sem tudom élvezni. Félek, hogy nem sokára csak eldőlt fák, és füstölgő gallyak maradnak a most csodálatos rengeteg helyén.

 - Angel! – szakítja meg hirtelen Derek a már szinte kínos csöndet.

 - Igen?

 - Kérdezd már meg a pasidat, hogy még hány száz kilométert megyünk! Már rohadtul fáj a lábam – mondja Derek, mire felháborodottan ránézek:

 - Nem a pasim, oké? Amúgy te is meg tudod kérdezni.

 - Nem beszélek hülyéül – vágja rá Derek.

 - Na, álljál le, öreg! Örülj, hogy viszünk magunkkal! – szól közbe Jason. Ebben a pillanatban mind megállunk.

 - És mégis ki mondta, hogy hozzatok magatokkal? – vonja fel Derek a szemöldökét.

 - Akár ott is maradhattál volna, és élhetnéd tovább az ősember életedet – mondja Jason.

 - Mindenki, csönd! – kiáltok hangosan, mire mind lemerevedve rám néznek – Most mit üvöltöztök? Ha így fojtatjuk, sosem érünk oda! 

 - Igaza van Angie-nek. Még az előtt kell odaérnünk, hogy az aktivisták rátámadnának a városra. Úgysincs már messze – bólint Jason, és tovább-baktatunk. 

 Kezd egyre sötétebb lenni, de mi nem állunk meg. Szinte érzem a hátamon a baglyok kíváncsi szemét, és akárhányszor csak egy levélzizegést hallok, mindig ijedten torpanok meg.

 - Kérlek, várjuk meg a reggelt! – könyörgök.

 - Mi bajod van? Talán félsz? – néz hátra Derek.

 - Egy vadállatokkal teli erdőben vagyunk, ráadásul sötét este van. Naná, hogy félek! – válaszolok.

 - Jól van, amíg világos nem lesz, megállhatunk – biccent Jason.

 - Köszönöm – mosolygok.

 - Jól van, de akkor aludjunk is, mert rohadt álmos vagyok – ül le Derek egy füvesebb területre.

 - Valakinek akkor őrködnie is kell – mondom.

 - Vállalom, ti aludjatok csak! – emeli fel a kezét Jason, és ő is leül egy sziklának támasztva hátát.

 - Ha elfáradsz, ébressz fel! – szólok, majd elterülök a puha fűben.

 - Rendben. Aludj csak! – mondja Jason.

 Párnaként a kezeimet használom, arra hajtom rá a fejem, és lassan lehunyom a két szemem. Elmerülök gondolataimban, majd pár perc múlva simítást érzek az arcomon. Nem kell kinyitnom a szemem, mert érzem, és tudom is, hogy Jason az. Nem ellenkezek. Hagyom, hogy puha keze végigsimítsa az arcom, majd lassan elnyel az álom.