Az éjszaka közepén kelek, és lassan kinyitom a szemem. Apró, pici fénypontok szállnak az égen, talán szentjánosbogarak. Jason még mindig a sziklának támasztva magát ül, és nézi, hogyan repkednek a rovarok. Lassan odacsúszok mellé, és így szólok:
- Gyere aludni, majd én továbbőrködöm!
- Feküdj vissza! Én még nem vagyok álmos – mondja, de vörös szemei nem erről árulkodnak.
- Én sem. Tudod mit? Őrködjünk akkor együtt! – mosolygok rá.
- Rendben – bólint, én pedig egész közel húzódok hozzá.
Hűvös, téli éjszaka van, és ha ébren vagyok, ezt sokkal jobban érzem. Most is didergek.
- Fázol? – néz rám Jason kedvesen.
- Csak egy picit – bólintok, mire átkarol, és én a vállára hajtom a fejem.
Ahogyan keze körbefogja a vállam, melegség tölt el, és úgy érzem, mintha mindentől meg tudna védeni egyetlen érintésével. Felnézek és látom, ahogyan ezer, meg ezer apró csillag tündököl az égen, majd a távolban az egyik lehull. Behunyom a szemem, és azt kívánom, bár mindig ilyen biztonságban lehetnénk. Most ismét az égre tekintek. Még mindig nem esik hó, pedig már tél közepe van… Pedig milyen szép is lenne a hófödtetáj! És egyébként sem fáznék, mert Jason átkarolna, és átjárná testem a meleg. A szentjánosbogarak hosszú fénycsóvát alkotnak, majd eloszlanak, és körénk gyűlnek. Jasonre pillantok, aki szintén a szemembe néz. Most megcsókolnám. Most az egyszer, és még jól is esne, ahogyan ajkai az enyémhez tapadnak. Hirtelen megzörren egy bokor, Jason pedig ijedten felugrik, s a kezébe fogja Derek lándzsáját.
- Mi volt ez? – nézek rá rémülten.
- Talán egy farkas – válaszol, és ebben a pillanatban egy óriási farkas ugrik ki a bokor mögül. Én sikítok egyet, mire Derek is felugrik az ijedségtől.
- Mit ugrálsz ott? Meneküljünk, te állat! – kiáltja Jasonnek, majd megragadja a karját és futásnak eredünk.
- Miért nem támadod meg vérfarkasként? – kérdezi Jason Derekre nézve.
- Mert nincs telihold, te igen okos! – magyarázza – Sőt, mint látod, lassan felkel a nap!
Újabb menekülést élek át, nyomomban egy vadállattal. De bármilyen érdekes, tőle kevésbé tartok, mint a múltkori két őrtől. Ők sokkal elvetemültebbek, sokkal kegyetlenebbek. Sőt! Ők az igazi vadállatok.
- Hová futunk? – kérdem kétségbeesetten.
- Északra – vágja rá Jason, miközben átugrik egy fatörzsön.
Ahogyan rohanunk, Derek hirtelen hátra néz, és lándzsájával a farkast célozza meg, aki ettől megbotlik, a fiú, pedig kihasználva az alkalmat, megdobja a fegyverrel, én meg nagyot sikítok. A farkas eleinte nyüszít egyet, majd tehetetlenül dől össze előttünk.
- Még is mi a francot képzelsz magadról? – nézek rá mérgesen.
- Miről beszélsz? – kérdezi felvonva az egyik szemöldökét.
- Megölted! – kiáltok.
- Hát mivel ő is ki akart nyírni minket!
- Azért, mert megzavartuk! Ő ösztönösen cselekedett, te meg akarattal bántottad! – kiabálok, és érzem, hogy már a síróroham kerülget.
- Jól van Angie, semmi baj! – ölel meg hátulról Jason, én meg hozzábújva hüppögni kezdek:
- Miért kell mindenkit megölni? Miért hal meg mindenki? Miért van halál?
- Bocsáss meg Angel, nem tudtam, hogy ez ilyen mélyen fog érinteni – mondja Derek, de egy kis gúnyt vélek felfedezni a hangjában.
- Inkább fogd be a mocskos pofádat, te gyilkos! – kiabálok rá, Jason, pedig tovább csitítgat a hátamat simogatva.
- Jól van, szaladj a pasidhoz, ő majd megvéd!
- Álljál le, de tényleg! – szól közbe mérgesen Jason, Derek pedig a szemét forgatva megfordul.
- Azt hiszem megjöttünk – szólal meg.
Jason elenged, és mind a ketten Derek mellé lépünk. Az erdő széléhez értünk, északon. Mindenütt családias, békés házak, és nem messze tőlünk egy hatalmas templom. Meola csodálatos hely. Mindenütt kisgyerekek játszadoznak, és a piacon is sürögnek, forognak a vevők. Akik csak egyszerűen végigmasíroznak a kissé régies utcákon, azok is mind mosolyogva, egy nagycsaládként fogódzkodnak össze. Mintha egy másik korba csöppentem volna, egy új birodalomba.
- Milyen boldogak… - mondja Jason, teljesen elképedve.
- De már nem sokáig – sóhajtok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése