Hangos trombitaszóra ébredek. A szemem egyből kipattan, és ijedten ugrok fel az ágyban. A szobában még sötét van; Nem lehet később öt óránál. Lassan feltápászkodom, és ebben a pillanatban fordul a kulcs a zárban, majd bejön az egyik őr.
- Felkelni! Elkészülni! Gyerünk, gyerünk! – kiabál tapsolva.
- Kuss! – hallok fentről egy fáradt nyögést. Csodálkozom, hogy Derek egy kicsit sem tart az itt lévő emberektől.
- Mit pofázol, kisgyerek? – üvölt az őr.
- Azt, hogy fogd be! – szól le Derek.
- Még egy hang, és kitépem a hangszálaidat! – fenyegeti a férfi, és kisétál a szobából.
- Szerintem inkább gyere! – fordulok Derekhez, aki egy unott sóhajjal visszarogy az ágyba – Hát jó – vonom meg végül a vállam.
Ahogy kilépek a szobából, megpillantom azt az őrt az ajtónk mellett, aki az előbb bejött.
- Gyerünk, kislány! Gyerünk, gyerünk! – kiáltja, miközben lökdös egyre kijjebb.
- Angel vagyok, és ne lökdössél már! – kiabálok rá, a kezét eltolva magamtól.
- Nyugodjál meg Angel! Amúgy, hol van a kis balhés barátod? – néz rám dühösen.
- Nem tudom, nem vagyok a bébiszittere! – szállok be én is, ő meg unottan vállat von, és egy újabbat lök belém.
Ahogy kiérünk, egy hosszú sort pillantunk meg, melyben körülbelül velem egykorúak, vagy kicsit kisebbek állnak.
- Hogy hívnak, kislány? – kérdezi egy másik őr, akinek idő közben lepasszoltak.
- Angel Glass.
- Állj oda! – mutat a sorba.
Nem más mellé kerülök, mint Lara. Megpróbálok szó nélkül befészkelődni közé, és egy másik angyalhoz, ám ekkor ő szólít meg:
- Nahát Angel! Micsoda meglepetés!
Én nem szólok, csak hangtalanul meredek előre, ám ekkor meglök, és kicsit előrébb esem.
- Problémája van Angel kisasszony? – kérdezi az egyik férfi.
- Muszáj itt állnom? – kérdem.
- Ezzel kapcsolatban Mr. Crawt nyaggassa! – válaszolja a férfi, és elüvölti magát – Mindenki csend!
Ebben a pillanatban, mindenki elhallgat, és megjelenik Mr. Craw, két őrrel az oldalán.
- Mindenkit üdvözlök, ebben a különleges iskolában, ahol nem csak harcolni tanulunk meg, de egy teljesen más oktatásban is részesültök, mint eddig! – áll meg előttünk, a mindössze százhatvan centis Mr. Craw, aki bár rendkívül alacsony, megjelenése mégis tekintélyt parancsoló. Kopasz és kigyúrt – Itt most nem szeretjük Istent! Isten sem szeret minket! Ha szeretne, most nem lennétek itt!
Mindenki suttogni kezd, mire hirtelen az egyik őr puskájával az ég felé lő, ezzel elhallgattatva minket. Hatásos módszer.
- Szóval most edzeni fogunk, ha harcolnunk kell! Mert harcolnunk kell! Elegünk van a hívőkből! Végleg leszámolunk ezzel az egésszel! – folytatja egyre hangosabban üvöltve.
Vajon mit várnak el tőlünk? Ujjongjunk, amiért megölték a családunkat, és át akarják rendezni az agyunkat? Köszönöm, én ebből nem kérek!
- Nem! – lépek előre, teljesen meggondolatlanul, mikor minden szem rám szegeződik.
- Hogy mondtad? – kérdezi csendesen Mr. Craw.
- Nem! – ismétlem meg, kissé bizonytalanabbul.
Mr. Craw már nyitná a száját, ám ekkor lép ki az ajtón Derek. Most rávetődnek a tekintetek, így kihasználom az alkalmat, és visszahúzódom a sorba.
- Nocsak, nocsak! Úgy tűnik, hiba volt a balhésakat egy szobába rakni! – nevet fel a vezér, és átkarolja Dereket.
Elég epikusan hat az alacsony vezér, és a csaknem két méteres osztálytársam.
- Kérlek, lépj előre, Angel! – fordul felém kedvesen.
Egy ideig habozom, majd teljesítem kérését, és lépek egyet.
- Nézd csak fiam! Ő itt épp időben jött! Ebben követhetnéd a példáját! Ám azt az egyet nem tűröm, hogy feleseljetek, és felsőbbrendűnek érezzétek magatokat velem szemben! Állj Angel mellé, és egy hangot sem akarok hallani! Világos?
- Igen is uram! – emeli fel a kezét Derek a szeméhez, és közben szemtelenül vigyorog.
- Akkor szedd össze magad! – jelenti ki idegesen a vezér.
Derek lassan odasántikál mellém, én pedig félve ránézek. Szemében látom a lesajnálást, de nem érzem úgy, mintha szomorú lenne. Talán megérezhette, hogy nézem, mert ő is rám pillant, én pedig elkapom tekintetem.
- Szóval, mindenkitől a legnagyobb figyelmet kérem, és lehetőleg mindig azt csináljátok, amit kérünk, különben nagy büntetésben lesz részetek! Most távozhattok! Ti ketten! – mutat felénk – Jöttök velem!
Nagyot nyelek. Biztos vagyok benne, hogy most akar minket kivégezni. Lassan lépkedem Derek mellett, és közben próbálom felidézni második életem legszebb emlékeit.
- Gyerünk, befelé! – kiált Mr. Craw, egy szobához érve.
Belépünk, és egy irodaszerű terem tárul meg előttünk egy asztallal, és három székkel. Irodaszerű terem, ahol sötét van. Inkább egy kihallgató szobára hasonlít.
- Foglaljatok helyet! – int a két szék felé, ő pedig leül elénk, és az ujjait az asztalon kopogtatva belekezd – Remélem világos, hogy miért vagytok itt!
Bólintok, aztán félve Derekre nézek. Ő csak unottan dől hátra, és várja, hogy vége legyen. Ő nem fél. Vagy csak jól leplezi.
- Tetszik, hogy ilyen bátrak vagytok, erre szükség is lesz. De nem ellenünk! – kiált az asztalra csapva.
Ijedtemben megugrom, Derek pedig nyújtózkodva ásít.
- Próbáljatok komolyan venni minket, különben úgy végzitek, mint a szüleitek! Mehettek! – mutat az ajtó felé.
Mi felállunk, és megyünk, egyenesen a szobánk felé. A szüleink. Újból eszembe jutnak, ahogyan a kezemet fogják, és mondják: „Nem lesz semmi baj!” Egy könnycsepp gördül le az arcomon, én meg erőteljesen letörlöm. Nem sírhatok. Még nem.
- Hölgyeké az elsőbbség! – mutat az ajtónkra Derek, pofátlanul laza mosollyal.
- Akkor menjél csak! – mondom én is mosolyogva, mire elneveti magát.
- Ez jó poén volt Glass, gyakoroltad?
- Nekem arra nincs szükségem – vonom meg a vállam, és mégis előtte megyek be.
Mire mind a ketten beérünk, újból bezárják az ajtót, én pedig lehuppanok az ágyamra. Derek is próbál felmászni, ám egy nagyot nyög, valószínűleg a fájós lába miatt.
- Nem akarsz inkább lent maradni? – kérdezem félve.
- Kösz, fel tudok menni – válaszol, és valóban felmegy. Vállat vonok, és elfekszem az ágyon.
Úgy tűnik itt ragadtunk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése