Pár óra elteltével újabb trombitaszó zavarja meg a csendet. Már éppen sikerült kicsit elbóbiskolnom így ebéd után, de a hangra azon nyomban felébredek, és kíváncsiskodva ülök fel.
- Vajon mit akarhatnak már megint? – kérdezem, igazából magamtól, ám pechemre mivel nem vagyok egyedül, Derek is hallja.
- Honnan a francból kéne tudnom?
- Bocs – sóhajtok, és türelmesen várom az őrünket.
Ahogy benyit, rögtön odaugrom elé, és kíváncsian kérdezem, hogy mit fogunk csinálni.
- Ma van a katonai kiképzés első fázisa – jelenti ki, mire csodálkozva ránézek.
Sem ruhát nem kaptunk, se katonák nem vagyunk. Nem értem, de azért engedelmesen követem az őrünket. Mellettem Derek sántít, és az arcán végre észrevehető egy kis aggodalom.
Ahogy kilépünk, egy csatatér nyílik meg előttünk, mindenfelé különböző akadályokkal. Ámulva, és kissé aggódva tekintek körül, majd megakad a szemem a reggelihez hasonló hosszú soron. Ösztönösen beállok Lara mellé, aki ma láthatóan nincs túl jó formában. Csapzott a haja, koszos és szakadt a ruhája, és az arcmimikáit figyelve eléggé megviseltnek tűnik. Nem szólok semmit, csak a földet bámulva gondolkodom. Egyszer már láttam ilyen állapotban, mikor a testvére meghalt. Most viszont már senkije sincs. Ahogy nekem sem. Hirtelen könnyezni kezdek, így erősen összeszorítom a szemem.
- Nem sírhatok, nem sírhatok… - suttogom magamnak.
A Földön, mindenki meghal egyszer, és itt kap egy új lehetőséget az élethez. Ha itt is elpusztul, lelke elveszik a semmiben. Azért tartjuk olyan nagyra vallást, mivel Isten ad még egy életet, és ezt nagy dolognak vesszük. Megváltozhatunk, és jobb emberek lehetünk.
- Üdvözöllek benneteket a kötelező katonai alapkiképzésen! – kiált ünnepélyesen Mr. Craw – Ma megtanulunk néhány közelharci gyakorlatot. Kérlek, álljatok egy körbe!
Mindenki beáll egy körbe, és sustorogva diskurálják, hogy nem értik a történteket. Újra az égre lőnek a puskával, mire megint mindenki elhalkul.
- Az első és egyik legfontosabb, hogyan tartjuk a kezünket és a lábunkat! – kezdi Mr. Craw – A fiam lesz a segítségemre, ő fogja bemutatni a lépéseket. Jason!
A szívem hirtelen a torkomban kezd dobogni, és csak remélni tudom, hogy rosszul hallottam az előbb. De nem. Jason lesütött szemmel lép ki az ajtón, és komótosan baktat felénk. Fekete haja ismét a szemébe hull. Egy pillanatra rám emeli tekintetét, majd gyorsan elkapja. Most már mindent értek, de nem akarom elhinni. Megszédülök, és majdnem elesek. A legjobb barátom a szüleim gyilkosának fia.
- Kérlek, mutasd meg, hogyan kell tartani a kezünket és a lábunkat, fiam! – mosolyog büszkén Mr. Craw, Jason pedig tehetetlenül beáll a körünk közepére, és megmutatja az ütéseket és rúgásokat – Nagyon jó! Mindenki érti? – bólintunk - Akkor most élesben! Te! Gyere! Mutasd, mit tudsz! – mutat felém, engem meg kiráz a hideg.
Bár már így is sokkos állapotban vagyok, még jobban azzá válok, ahogyan Jason elé lépek. Nem bírok ránézni, csak a földet bámulom. Így is vagy száznyolcvanötnek érzem a pulzusom.
- Ne aggódj, hagylak nyerni! – suttogja Jason, mire egy pillanatra rápillantok. A szemem szikrákat szór.
- Arra nem lesz szükség – válaszolok.
Jason sóhajt, Mr. Craw, pedig egy „Mehet!” Kiáltással elindítja a „csatát”. Eleinte mozdulatlanul állunk egymás előtt. Mind a kettőnk arra vár, hogy valaki kezdjen. Kezdek én. A megtanult technikával felé lendítem az öklöm, és pont az arcán találom el. Hátrál kicsit, majd egy halk kiáltással odakap. Nagyon erőset ütöttem, de nem bánom. Túl ideges vagyok, hogy kesztyűs kézzel bánjak vele. Most egy nagyot rúgok oda, ahol a fiúknak a legjobban fáj. Most már hangosabban kiabál, és azt a testrészét fogva rogy össze előttem, miközben rám néz. Szemében értetlenséget, és bocsánatkérést észlelek. Csak most látom, hogy úgy megvertem, hogy vérzik a szája. Egy pillanatra elgyengülök, és egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd erősen letörlöm, és egy utolsót rúgok bele.
- Talpra, fiam! Mit csinálsz már, bassza meg? Gáncsold már el! – üvölti Mr Craw, de Jason mozdulatlanul fekszik. Biztosan nem fáj neki annyira a seb. Csak hagy nyerni.
- Igen Jason! Állj fel, és küzdj! – provokálom én is, de Jason nem küzd, csak bágyadtan bámulja a szemem.
- Ezek szerint te nyertél, Angel! – kiáltja Mr. Craw csalódottan – Fiam, csalódtam benned – néz le Jasonre, akit ekkor két őr felállít.
Jason sántítva megy be az épületbe, és egyszer hátranéz, én pedig elkapom tekintetem. Legbelül mélységesen szégyellem magam, de nem engedem, hogy ezt lássa rajtam. Addig élek, amíg erősnek mutatom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése