Éjszaka van. A sötétség egyetlen fénye a hold, amely gyéren süt be kis ablakunkon. Sehogy sem jön álom a szememre, csak az agyamat jártatom folyamatosan, miközben az ágyamból az ablakot kémlelem. Ebben a pillanatban egy arc jelenik meg, én pedig kicsit sikítok ijedtemben, majd betapasztom a szám, és a fejhez osonok. Jason kémlel be, majd így szól:
- Gyere ki! Mindent megbeszélünk!
- Hogyan? – csak ennyit tudok kérdezni, mert nagyon meglepett vagyok.
- Húzd ide azt a széket, és együtt lefeszítjük a rácsot! – szól Jason a szék felé biccentve. Én bólintok, majd szó nélkül engedelmeskedem.
Ahogy felállok a kis székre, egyből a rácsoknak esem, és teljes erőmből cibálni kezdem.
- Várj már! Kifelé próbáljuk! – mondja Jason, és húzni kezdi a rácsokat.
Én tolom, és egy erős mozdulattal már üres az ablak. Lihegve kapaszkodom fel a párkányra, és ahogyan felugrom, kicsit lehorzsolom a térdem. Nagyon kicsi a rés, de éppen elég nagy ahhoz, hogy Jason segítségével kifurakodjam magam. Csak a szárnyaim jelentenek jelentősebb akadályt. Leugrom, és már kint is vagyok a szabad ég alatt.
- Oké. Most keressünk egy helyet, ahol nem látnak meg.
Bólintok, és a közeli bokrokhoz settenkedünk. Ahogy mögéjük érünk, Jason sóhajt, én meg egy hirtelen mozdulattal megpofozom.
- Aú! Eszednél vagy? – kérdezi az arcát dörzsölve, mire csak felvont szemöldökkel meredek rá – Jó, jó. Megérdemeltem.
- Igen Jason, mit akartál mondani? – kérdezem, mint ha még csak most kezdtük volna a beszélgetést.
- Sajnálom.
- Mit? Azt, hogy 10 évig hazudoztál nekem?
- Nem hazudtam, csak nem mondtam el mindent! – rázza a fejét Jason.
- Tudod mit csinált az az őrült pszichopata? Megölette a szüleimet! – harsogom magamból kikelve.
- Na, állj! Az apámról beszélsz, oké?
- Hát éppen ez a baj! – üvöltök, mire Jason befogja a szám.
- Halkabban szitkozódj! Bármikor meghallhatnak!
Én csak a kezét ellökve folytatom:
- És akkor mi lesz? Szólnak apucinak, hogy a kisfiacskája rosszban sántikál?
- Nem! Kinyírnak téged! – néz mélyen a szemembe.
- Még az is jobb lenne, mint így élni! – sóhajtok szomorúan.
- Nem. Ismerem apám. Ha valaki nem engedelmeskedne, és ellenállna neki, arra hosszú és fájdalmas halál várna.
- Tudom, hisz éppen az történik velem.
Jason ekkor elsírja magát.
- Most meg mi a franc bajod van? – kiáltok rá.
- Nagyon sajnálom! Én, én kiszabadítalak innen! – zokogja.
- Jaj, ne játszd már a hattyúk halálát! Szedd össze magad! Elvégre férfi vagy! És ha kicsit is ütöttél az apádra, akkor nincs benned semmi érzékenység.
- Igenis van! Mind a kettőnkbe! Emberek vagyunk!
- Akkor miért bán velünk ilyen embertelenül?
- Elege van a múltból – mondja gondolkodás nélkül.
- Ne kezd már te is! Tényleg olyan rossz volt normálisan, szeretetben élni?
- Az nem élet volt – rázza a fejét.
- Miért ez az?
- Ő csak egy független jövőt szeretne.
- Azzal, ha átmossa az agyunkat, és szépen kikészít minket, azzal nem fog jót elérni. De ha te tényleg ennyire Mr. Craw párti vagy, akkor nincs miről beszélnünk – jelentem ki, majd sarkon fordulok, és megindulok a szobánk felé.
- Várj! – kiáltja, és megragadja a karom.
Én kirántom a szorításából, és idegesen megfordulok:
- Mi van?
- Szeretlek! – mondja komolyan.
- Ne most Jason, ezzel most rohadtul nem tudsz meghatni! – mondom idegesen, és az ablakhoz lépkedek.
Felugrok a párkányra, felhúzom magam, beugrok a szobába, majd a rácsot ügyesen visszaillesztem. Idegesen az ágyamra dőlök, és újra elmerülök gondolataimban. Vajon Jason miért viselkedik így?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése