7. fejezet

 Még akkor sem sikerül elaludnom, mikor Jason lépteit egyre távolabbról hallom, és végül teljes csend ül a szobára. Még a tücskök ciripelésének sincs nyoma, e kihalt környéken. Derek töri meg hirtelen a hallgatagságot:

 - Miért nem szöktél el?

 Értetlenül ülök fel, majd a szárnyaimat simogatva szavakba öntöm a lelkem:

 - Hová mehetnék? A szüleimet megölték, és a városunkat is elpusztították. Úgyis megtalálnának, bárhova menekülnék. Ezek gyilkos terroristák! Elvették a szüleimet, és a legjobb barátomat is! – és sírni kezdek.

 Derek egy ideig hallgat, majd megszólal:

 - Tudod, erre mit mondana apám, ha még köztünk lenne? Az élet egy szaros kenyér, csak vidáman kell enni.

 Ez nem olyan egyszerű, de mást nem tudok tenni, a mondásra viszont finoman elmosolyodom, nagy nehezen abbahagyom a zokogást, és csendben várom a trombitaszót, amit pár perc múlva meg is hallok. 

 - Készüljetek gyorsan! Ma nagyon fontos dolgot fogunk tenni! – lép be az őrünk.

 - Micsodát? – nézek rá értetlenül.

 - Mindjárt meglátod! – azzal kilép az ajtón.

 Bemegyek a fürdőszobába, és jó alaposan megmosom az arcom. Nem akarom, hogy a sírás nyomai, egy kicsit is látszódjanak rajta.

 Ahogyan kilépünk a szobánkból, hosszú sor menetel kifelé. Őket még nem láttam, úgy tűnik egy újabb város lakói. Sajnálattal nézem őket, ők pedig segélykérő tekintettel merednek rám. Nem tudok mit tenni, így mi is elindulunk utánuk kifelé.

 Az udvarba kiérve, már nem a szokásos sort látjuk. Minden lény külön van osztva, így elválok Derektől, és beállok a fekete angyalok közé. A sor végén egy férfi áll, kezében egy géppel. Vajon az mire jó? Mit fognak csinálni?

 - Jó reggelt kívánok! – lép ki az ajtón Mr. Craw, Jasonnel az oldalán. Jason arca nagyon gondterheltnek tűnik, és tekintetével látszólag engem keres. Mikor megtalál, idegesen lesüti a szemét – Ma van a jelölés!

 Mindenki sustorogni kezd a szomszédjával, látszólag senki sem érti mi az a jelölés. Én direkt csöndben figyelem, mikor dördül a puska. Most. Mindenki megijed, csak én állok nyugodtan. Azaz, majdnem nyugodtan.

 - Gondolom, kíváncsiak vagytok rá, mi az a jelölés. Végre sikerült megépítenünk az árammal működő pajzsot az erődünk köré – ez nem jól kezdődik – Most mindenkinek a csuklójába nyomunk egy chipet, amelynek a segítségével nem tudtok kiszökni innen. Ha mégis megpróbálkoznátok vele, egy erős áramlökéssel visszatérít benneteket közé, miközben üzen a vezérlőpultnak, hogy valaki szökési kísérlettel próbálkozott. De ne aggódjatok! Mindig tudni fogjuk ki volt az a drága, hála a személyre szabott chipjeinknek! – meséli, gúnyos vigyorral az arcán.

 Remegni kezdek. Végleg elveszik tőlünk a lehetőséget a szökésre. Miért nem tettem meg tegnap? Valamit ki kell találnom! Tettessek ájulást? Tán rövidtávon hatásos lenne, később úgyis megkapnám a chipem. Talán most kéne elszöknöm. Most vagy soha. Ijedten Jasonre nézek, aki mintha olvasna a gondolataimban, vadul bólogat. Hát jó. Körbenézek, de néhányan engem figyelnek. Ez így nem fog menni. Segélykérően Jasonre tekintek, aki bólint, és egy üvöltés kíséretében el kezd rohanni. Az őrök utána, és látom itt a lehetőség. Én is elszaladok, az erdő irányába.

 - Szökik a lány! Utána! – hallom Mr. Craw hangját a hátam mögül.

 Nem nézek vissza, csak futok, és közben folyton kattog az agyam. Mit csináljak? Hová bújjak? Már hallom a cipődobogást a hátam mögül, és közben üvöltöznek:

 - Állj meg! Gyerünk, úgyis elkapunk!

 Még gyorsabban szedem a lábaimat. Előttem hirtelen megjelenik egy kidőlt fa. Felmérem, hogy át tudom e bújni, vagy inkább ugorjak. Aztán eszembe jut, hogy a szárnyaim miatt, biztosan nem férnék át, ezért ugrom. Kicsit lehorzsolom a lában egy helyes ág miatt, de futok tovább. Érzem, ahogyan a meleg vér végigfolyik a vádlimon. Hirtelen lőnek. A lábamra céloznak, ezért megint ugrom. Náluk van a puska. Cikkcakkban próbálok futni, hogy el ne találjanak. Ez beválik, ám ekkor egy autó robogását is meghallom. Szinte esélytelen vagyok velük szemben. Ki kell találnom valamit, különben végem. Tudom, itt már nem segít, ha csak cikkcakkban futok, ezért csak úgy kattog az agyam, fel kell mérnem mindent. Egy erdőben vagyok, használjuk ki! Körbenézek, és egy hatalmas dzsumbujra téved a tekintetem. Gondolkodás nélkül berohanok, és minden előttem lévő akadályt kikerülök, átugrok, vagy átbújok. Mögöttem már alig hallok valamit, így elbújok az egyik bokorban, és tekintetemmel az őröket keresem. A két férfi lihegve állnak a bozótban, mögöttük az autó pedig beakadt valamibe.

 - Elment. Már nem találjuk meg – mondja az egyik.

 - Ezt nem hiszem el! A rohadt életbe! – csap bele a másik egy fa törzsébe.

 - Nyugodj meg! Ez csak egy kölyök a sok közül!

 - De ez volt a főnök kedvence!

 Akaratlanul is elmosolyodom, aztán visszatérek a valóságba. Ez nem jó. Ezek szerint megjegyzett. Itt még nem nyugodhatok meg.

 - Majd talál magának másikat! Mondjuk azt, hogy lelőttük. Jobb kérdés, hogy a kocsival mi lesz?

 - Erős járgány ez! Gyerünk Mike! Tolassál!

 Az autó hangosan kitépi magát a levelek közül, és megindul hátra. Most már szabad, így beleül a két őr is. Elhajtanak, én pedig egyedül maradok. Sóhajtok, és a hátamra dőlök. Egyedül vagyok ebben az erdőben, és attól tartok, hogy bármikor megtalálhatnak… Nem maradhatok itt örökké, tennem kell valamit!