15. fejezet

Sziasztok!

Végre itthon vagyok, folytatom a napi részek feltöltését!

 Esteledik. A hold már egyre feljebb szökik az égen, de mi még mindig kitartóan edzünk a nagy háborúra. Tagadhatatlanul, de egyre jobban bánok a karddal, és ugyan ez elmondható a többi lakosról is. Ha valakinek segítségre van szüksége, vagy én, vagy Jason egyből ugrik, hogy megmutassa a helyes technikát. Bár Dereket megkértem, hogy próbáljon meg segíteni a vérfarkasoknak, ő makacsul csak a saját dolgára figyel, és meg sem próbál tanácsot adni senkinek. Nagyszerű segítség mondhatom. A kislány, azaz mint később kiderült Melissa, rendkívül ügyesen bánik az erejével, és a vizet szinte úgy irányítja, mintha a sajátja, már-már a része lenne.

 - Lassan le kéne pihennünk – lépek oda Jason-höz, aki éppen egy puskával próbál meg célozni.

 - Nem túl korai még? – fordul felém, miután meghúzta a ravaszt. A golyó eltalálja a célt, és majdnem középébe fúródik – A fenébe! – kiált, és újratölti a fegyvert.

 - Ügyes vagy! – bólintok elismerően – Szerintem a többiek is fáradnak már…

 Jason egy újabbat lő, és a golyó már tényleg középen találja el a céltáblát.

 - És mi lesz, ha harcolunk? Akik elfáradnak, ledőlnek majd a csatamezőn szundikálni? – néz rám dühtől csillogó szemekkel.

 - Nem, dehogy is! De szinte egész nap hajtottuk őket!

 - Kevés! – kiált, letéve a fegyvert – Kevés! Mi van akkor, ha holnap jönnek?

 - Azért vannak itt egy páran, akik képesek holnap is küzdeni! – mutatok körbe idegesen – Amúgy meg mi a franc bajod van?

 - Semmi! Ugyan, semmi! – emeli fel a két kezét – Szimplán csak az, hogy nem sokára az apám ellen kell küzdenem! Aki egy gyilkos, és képes lenne itt mindenkivel végezni! Még a saját fiával is!

 Most nem dőlök össze, csak kihúzott háttal így szólok:

 - Többet ezt ne halljam!

 Döbbenten néz rám, és látom az arcán, hogy nagyon meglepődött, így folytatom:

 - Napokig szenvedtem, mert megölette az én szüleimet, majd kiderül, hogy ez a mindenre elszánt férfi, a legjobb barátom apja! Aztán még voltam olyan jó fej, és miattad is aggódtam! De most már elegem van, a folytonos aggodalmaskodásért! Megfogadtam, hogy többé nem török meg! Harcolni fogok, még az életem árán is! És tudod, kikkel harcolok? Nem csak az aktivistákkal, hanem a lelki fájdalmaimmal is!

 Jason lesüti a szemét, majd újra rám néz.

 - Sajnálom – nyögi ki végül.

 - Én sajnálom. Tudom, hogy mennyire nehéz neked – mondom lágyabb hangon.

 - Tudom, hogy tudod.

 - Mindenki figyeljen ide! – kiabál Jason, megszakítva a megható pillanatunkat – Nagyon jól gyakoroltatok, de most mehettek aludni! Holnap reggel ugyanitt!

 Elmosolyodok, majd kedvesen Jason szemébe nézek.

 - Köszönöm szépen a segítséget! – lép mellénk a polgármester, finoman meghajolva.

 - Ugyan már! Ez nem segítség volt, hanem kötelesség! – bólint Jason.

 - Az hogy nézett volna ki, ha idejövünk, és közöljük a harcot, majd, mint akik jól végezték dolgukat, eloldalgunk? – nevetek.

 - Attól még köszönöm – mosolyog a férfi, és így folytatja: - Éjszakára ingyen bemehettek a Meola fogadóba. Nem túl drága, és híres a hely, de attól még el lehet ott kényelmesen férni.

 - Köszönjük! – biccentünk.

 A Meola fogadó egy igen egyszerű kis épület. Egy régi kocsmához tudnám hasonlítani. Amikor belépünk, minden szem ránk szegeződik, és az emberek sugdolózni kezdenek. Furcsán nézünk egymásra, majd engedelmesen sorba állunk. Derek nem zavartatja magát, és hangosan kijelenti:

 - Basszus, ezek mit bámulnak? Ekkora bunkóságot!

 Idegesen ránézek, mire rögtön csöndbe marad. Akik előttünk vannak a sorban, most félrelépnek, így előreengedve minket.

 - Á! Jó estét, Harcosok! Üdvözöljük önöket a fogadónkban! Miben segíthetünk?

 Harcosok. Már ezt a nevet is ránk aggatták a városban, és bár nem annyira tetszik, attól tartok egy könnyen nem fogunk tőle megszabadulni.

 - A polgármester azt mondta, hogy itt aludhatunk – mondja Jason.

 - Természetesen! De sajnos csak két szabad szobánk van.

 - Én egyedül alszom! – kiáltja egyből Derek – Nyugi, legalább együtt töltheted az éjszakát a nagy szerelmeddel! – böki oldalba Jasont.

 - Derek! – kiáltok rá.

 - Aludnál velem? – fordul felém félénken Jason.

 Én csak bólintok. Természetesen aludnék vele. Sőt! Szeretnék minél több időt eltölteni vele, hátha történne valami.

 A lépcső, amely a szobák felé vezet, már eléggé töredezett, és rendkívül rozoga állapotban van. Néhány repedést át kell rajta lépni, de legalább van hol aludnunk.

 - Jó éjt Derek! – köszönök neki, ő meg biccent, és besomfordál a szobájába.

 Jason a mienk előtt előre enged, én meg mosolyogva lépek át a küszöbön. A falak kissé penészesek, és a sarkakban is van néhol egy-egy pókháló. Egy francia ágy van a szoba közepén, mellette két éjjeli szekrénnyel, rajtuk pedig lámpával. Nem egy szállodai lakosztály, de még mindig barátságosabb, mint a katonai épület szobája. Fáradttan dőlök le az egyik oldalra, mellém pedig Jason vetődik. Ő szinte egy pillanat alatt lehunyja szemét, és elnyomja az álom, de én nem tudok aludni. Egy darabig az arcát figyelem, és meg kell állapítanom, hogy rendkívül aranyos, mikor alszik. Az arcvonásai kifinomulnak, és rendezetlen fekete haja finoman hull rá a párnára. Hirtelen kinyitja sárga szemeit, és mosolyogva rám néz.

 - Éreztem, hogy figyelsz – mondja.

 - Bocsánat, csak nem tudtam aludni.

 - Semmi gond. De holnap nagyon álmos leszel!

 - Igazad van. Jó éjszakát! – hunyom le a szemem, és hamarabb sikerül elaludnom, mint ahogy számítottam rá.