16. fejezet

 Kialudtan ébredek, és mikor nyújtózkodva felülök az ágyon, akkor veszem észre, hogy Jason nem fekszik itt mellettem. Ijedten rohanok a szobából, és tekintetemmel a fiút keresem. Szerencsére nem veszett nyoma, ugyanis az egyik asztalnál ülve kávézik.

 - Te jó ég Jason! Halálra rémítettél! – ülök le elé.

 - Ilyen ijesztő lennék? – mosolyog rám kedvesen.

 - Hát egy zombi vagy, persze hogy ijesztően nézel ki! – nevetek, közben mind a ketten tudjuk, hogy ez cseppet sem igaz.

 - Kérsz egy kávét?

 - Inkább valamit ennék – fogom a hasam.

 - Így jár az, aki nem eszik napok óta! – vigyorog, majd odasétál a pulthoz.

 Mosolyogva bámulom, s közben azon morfondírozok, hogyan bírtam ki ilyen sokáig étel nélkül.

 - Mindjárt hozzák! – ül le elém Jason.

 - Mit kértél?

 - Virslit.

 - De én vegetáriánus vagyok! – nevetek.

 - De hát az erdőben is olyan jó ízűen megetted a húst! – csodálkozik Jason.

 - Mivel más kaja nem volt… - rázom a fejem.

 A pincér kedvesen mosolyogva hozza ki a tányért, a benne szépen elrendezett reggelimmel. Már tényleg sok éve tervezem, hogy vega leszek, de megsajnálom Jasont, és úgy döntök, lerombolom a tervem, és megeszem a virslit.

 - Ez gyors volt húsom! – cukkol Jason – De most menjünk, mert a nép reánk vár!

 - Rendben, Lord Jason – bólintok mosolyogva. Végre ismét felszabadultan érzem magam, még ha csak egy pillanatig is.

 Ahogyan a terembe érünk, már mindenki javában gyakorol, így mi is beállunk közéjük. Én rögtön a lőfegyverekhez lépek, mivel azokkal még nem gyakoroltam. Ki is választok egy puskát, majd a mozgó célpontokhoz megyek. Szinte véletlenszerűen kell lőni, mert rendkívül nehéz betájolni a jobbra-balra húzódó műanyagbábúkat, de azért célzok. Óvatosan meghúzom a ravaszt, és abban a pillanatban hangos puffanással eltalálja az egyiknek a fejét. Büszkén elmosolyodom, majd körbenézek, hogy kinek tudnék segíteni. Hirtelen hangos sikítozásra leszek figyelmes, és abban a pillanatban a hang irányába fordulok. Egy férfi lövöldözik össze-vissza, oda sem figyelve, miközben a többiek próbálnak minél gyorsabban elbújni. A férfi kicsit érthetetlenül így üvölt, miközben a puskát ide-oda rángatja:

 - Ezt nektek, Harcosok! Loccsanjon széjjel az a kibaszott agyatok!

 A férfi láthatóan ivott mielőtt ide bejött. Ijedten sikítok én is, és a puskámhoz kapok, már majdnem lövök, mikor azt látom, hogy Derek ráugrik a férfira, aki abban a pillanatban röhögve elterül a földön, és a pisztollyal rácsap Derek fejére, mire ő kikapja a férfi kezéből a fegyvert, és visszaüt.

 - Engem maga ne ütögessen, öreg! – kiált diadalmasan, az ember pedig motyogva elterül.

 - Jól vagy, Derek? – rohanok oda aggódva.

 - Miért, nem látszik? – kérdezi vissza nem éppen kedvesen – Szerintem vigyétek el rehabilitációra ezt az alakot, mielőtt nagyobb kárt tenne.

 - Várj! Előbb ki kéne derítenünk, mi baja! – mondom neki.

 - Nem Angel, Dereknek igaza van – lép mellém Jason – Ez a férfi feltehetően beteg.

 - Biztos nem oktalanul üvöltötte pont a Harcosok nevet! – rázom a fejem – Lehet, hogy egy beépített lázadó!

 - Az mégis hogy lehetséges, Angie? – kérdezi Jason – Akkor valószínűleg a legkevesebb figyelmet vonta volna magára.

 - Sokat ivott az öreg, és kész – legyint Derek, majd hátat fordítva elmegy gyakorolni.

 Nekem valami akkor sem stimmel. Ilyet azért nem csinál minden alkoholista. De az is lehet, hogy én lettem paranoiás, és tényleg csak egy egyszerű piás. A férfira nézek, majd a két emberre, akik felé jönnek, majd megfogják, és elviszik valahova. Megrázom a fejem, és sietve odafutok hozzájuk.

 - Várjanak! – kiáltok, mire hátrafordulnak – Hová viszik?

 - A kórházba – vonják meg a vállukat.

 - Kérem, zárják el a többiektől, és nagyon figyeljenek rá!

 - Nem rajtunk múlik – mondja az egyik.

 - Akkor mondják az orvosoknak! – kérem – És majd meg fogjuk látogatni!

 Bólintanak, majd elhurcolják a motyogó férfit az épületből. Sóhajtok, majd kedvtelenül visszafordulok, hogy tovább tudjak edzeni.

 Sötétedik. A gyakorlóteremből a gyermekes családok már hazamentek, de mi kitartóan gyakorlunk. Látszólag mindenki fáradt, de fel kell készülnünk mindenre. Fiatalabbak közül, egyedül Melissa maradt, és a varázspálcájával mozgatja a vizet. A vízkígyók nagyon látványosan tekeregnek a levegőben, majd Melissa az egyik bábuhoz csapja őket erejével, mire az meglendül.

 - Nagyon ügyes vagy! – mosolygok rá.

 Ő nem válaszol, csak továbblengeti a pálcáját.

 - Nem vagy álmos? – kérdezem.

 - De – felel egyszerűen.

 - Menj nyugodtan aludni! – mondom.

 - Örülj inkább, hogy hülyét csinálok magamból – néz rám mérgesen.

 - Azt hittem már hiszel nekünk! – csodálkozom.

 - Hinni, mi? – vonja fel a szemöldökét – Ezt az egészet nem Isten, hanem a ti népszerűségetek miatt csináljátok, nem?

 - Ezt meg ki mondta?

 - Nekem nem kell mondani, látom én!

 - Vagy csak te is sokat ittál – kezdem én is elveszíteni a türelmem.

 - Az a férfi cselekedett jól! – kiált.

 - Az a férfi, feltehetően az egyik aktivista! – mondom idegesen, pedig titokban akartam tartani.

 - Honnan tudod?

 - Érzem – sóhajtok.

 - Fantasztikus – emeli fel a kezeit idegesen – Inkább megyek aludni. Jó éjszakát!

 - Neked is – motyogom halkan, de ő ezt már nem hallja, mert mérgesen elsomfordál.

 Lassan az egész terem kiürül, és már csak ketten maradunk Jasonnel. Odasétálok hozzá.

 - Mi miért vagyunk itt? – kérdezem gondterhelt arccal, leülve a mellette lévő padra.

 - Na, vajon miért? – vigyorog, majd mikor meglátja az arckifejezésem, egyből más hangulatban kérdezi – Ezt hogy érted?

 - Miért jó nekünk ez a sok stressz? Csak azért edzünk ilyen keményen, hogy népszerűek legyünk, és példaképpé váljunk? – folytatom, majd leül mellém.

 - Mondd, Angie! – néz a szemembe – Te ezért vagy itt?

 A kérdés egy pillanat alatt felzaklat, és idegesen lesütöm tekintetem.

 - Már magam sem tudom. Meg vagyok zavarodva.

 Jason lágyan megölel, és ezt súgja a fülembe:

 - Ne legyél! Te vagy a legrendesebb és legönzetlenebb lány a világon! – simogatja a hátam kedvesen.

 Jól esik, ahogyan ezt csinálja, de egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és halkan ezt suttogom:

 - Sajnálom, hogy nem tudlak szeretni.

 Ebben a pillanatban elszégyellem magam, Jason pedig szomorú arccal elenged.

 - Ne is törődj vele! – sóhajt – Menjünk aludni!

 Lassan felkászálódok, és Jasont követve megyek az utcán. Hátra sem néz, csak egyenesen előre menetel a fogadó felé. A nyakába ugranék, és mondanám, hogy sajnálom, de e helyett csak bánatosan lépkedek utána. A fogadó szobájába érve sem szólunk egymáshoz. Ő lassan lefekszik az ágyba, én meg mellé dőlök. Elfordul tőlem, és ma este nem a simogatására alszom el, hanem arra, hogy a bűnbánat szinte átrágja szívemet, és a fájdalom lesz rajtam úrrá. Ez visz álmaimba, és még ott sem hagy nyugodni.